Az összes nyűge ellenére az influenzának is van némi kellemes hozadéka. Például, hogy a szortyogó, izzadva vacogó, torokköszörülő, teán tengődő ember lánya le tud kuporodni egy óriási plédben az ágysarkára, és felütheti az olvasásra váró könyvkupac legfelső példányának fedelét. Michel Houellebecq A térkép és táj c. regénye lett a mai napom fénypontja. Véletlenül találtunk egymásra ezzel a kötettel a tavalyi Budapesti Könyvhéten, egy magvetős regény ráadásaként jutottam hozzá, és eddig valahogy odázódott az ismerkedésünk. Sajnos. Vagy lehet, hogy épp egy ilyen esőverte, tocsogós, szörtyögős nap kellett hozzá, hogy egymásra hangolódjunk.
Élvezhetően intellektuális, szabatos, feszes, szellemes. A 136. oldalig. És csak most jön a java! :)

"fekete lyukak találkozása

fényévek vonzó csomópontjain

ahol a mélyből felbőg mint rekedt

fagott a léket kapott téridő

széktámla tép meg csipkeanyagot

s a vásznon egyesül a férfinő"

Verebes Ernő frappáns pársorosával hajtom meg fejem a mindenkori MOZI előtt.

"Talán nem túlzás sajátos mesékként tekinteni e novellákra, hiszen szerzőjük mítoszokat, varázslatokat, fabulákat gyúrt egybe, s parttalan fantáziájának köszönhetően egy-egy kis fantasztikus világot vázolt fel minden történetben. A kötet eddigi méltatói (folyóiratok, irodalmi honlapok, blogok tanúsága szerint máris több tucatnyian!) különféle jelzőkkel illették a kötet darabjait, úgymint: visszataszító, apokrif, szentségtörő, undorító, lehengerlő, káprázatos, félelmetes, csodálatos, utalva ezzel arra, hogy az írások sokfélesége különféle olvasói igényeknek kedvez, s hogy igencsak változatos irodalmi csemege tárul azok elé, akik felütik a Vándorló sírok fedelét."

Darvasi László Vándorló Sírok című kötetéről a Tiszatáj online-on olvashatjátok el teljes egésszében a kritikámat

https://tiszatajonline.hu/?p=21597

"Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."

Idén Weöres-évforduló. Június 22-én lesz száz éve, hogy Szombathelyen megszületett a költő-zseni. A Sikoly folyóirat nyári számában Weöres-műhelymunkát készít. Hogy együtt tisztelegjünk. Hogy együtt emlékezzünk. Hogy együtt éltessük tovább.

Miközben idézeteket keresve fellapoztuk a Weöres-köteteket, döbbentünk rá arra, mennyire nehéz egy ekkora életműből néhány jellemző mondatot, sort kiragadni. Szerencsére van miből szemezgetni.

Mindazok, akiknek lapul otthon a könyvespolcán egy Weöres Sándor-kötet, emeljék le, lapozzák fel, válasszanak ki egy-két verset, amelyeket jólesőn fel lehet olvasni hangosan is, verjék lábfejükkel a taktust, hisz majdnem zene ez.

Jó, hogy ennyien társulnának a hívó szóra. Ha esetleg akad még valaki, aki csatlakozna a műhelymunkához, jelezze a Sikoly folyóirat Facebook-profilján, üzenetben.

(megjelenik a március 6-i Jó Pajtásban)

Idén is három napon át, február 21–23. között, irodalombarátoktól zsongott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, ugyanis ekkor került megrendezésre a Kortárs Gyermekirodalmi Napok, a magyar gyerekkönyv-szakma egyik legnevesebb rendezvénye, szemléje. A gyermekirodalom kedvelői – alkotók, illusztrátorok, könyvkiadók, és természetesen maguk a gyermek és felnőtt olvasók – számtalan program közül válogathattak, eltölthettek a múzeum termeiben néhány órát anélkül, hogy észrevegyék, elröppent az idő.

Budapest belvárosának egyik elegáns utcájában található a Petőfi Irodalmi Múzeum. Az arra járók úgy érezhetik magukat, mintha egy mese várkastélya elé csöppentek volna, hát még ha felsétálnak a széles márványlépcsőkön, át a tágas, díszes termeken, letelepednek a bársonyos karszékek valamelyikébe, úgy szemlélhetik a történéseket, akár egy kíváncsi királyi sarj. Mivel történésekből arrafelé soha nincs hiány, nem meglepő, hogy a gyermekirodalmi napok rendezvényein sem volt ez másképp, sőt, akár fejtörést is okozhatott annak eldöntése, hogy melyik programon vegyen részt az ember.

A külső termekben kortárs képzőművészek és grafikusok alkotásait lehetett megcsodálni, beljebb gyermekkönyvkiadók kínálták portékáikat (ennyi tarka mesekönyvet még karácsony tájékán is ritkán látni), arrébb meseírók olvastak fel legfrissebb műveikből, néhány asztal mellett kézműves-foglalkozást tartottak az Illusztrátor Pajtások, koncert dallamaira lehetett ropni, ismerkedni lehetett a legolvasottabb magyar gyermekkönyvek és ifjúsági könyvek szerzőivel, dedikáltathatott, akinek volt mersze, hogy aláírást kérjen, bárki belehallgathatott olyan beszélgetésekbe, amelyek például arról szóltak, hogy miért nem szeretnek olvasni a mai gyerekek, hogyan lehet megszerettetni velük a könyveket, és hogy milyen egy jó gyerekkönyv.

A kerekasztalnak nevezett beszélgetések persze nem kerek asztal mellett zajlottak, hiszen nem létezik akkora kerek asztal, amely körül kényelmesen elférhetne háromosztálynyi gyerek és felnőtt, hanem nagy, széles asztal mögött ültek a kiadók képviselői és a gyermekirodalom szakértői, a hallgatók pedig, mint a színházban, széksorokban ücsörögtek, és hasonlóan, mint a színházban, nyüzsögtek, mozgolódtak, sutyorogtak, ha elzsibbadt a lábuk, kicsit jöttek-mentek, a szorgalmasabbak jegyzeteltek, a kíváncsiak felszólaltak, kérdezgettek.

A könyvkiadók képviselői például arról beszéltek, hogy hogyan lesz egy kéziratból mesekönyv. Elárulták, ez hónapok szerkesztői munkájának eredménye. Azt sem hallgatták el, hogy szinte elárasztja őket a rengeteg beérkező írás, naponta négy-öt kéziratot is kapnak, és hogy már nagyon unják a macskákról és manókról szóló történeteket, hisz effélékből kapnak legtöbbet.

Anna Laura Cantone olasz illusztrátor hölgy a bolognai gyermekkönyvekről és rajzokról mesélt, és sokat mosolyogva, grimaszolva, vicces olasz hangutánzó szavakkal tűzdelve imitálta az olaszok viselkedését, amikor valami újszerűt, például egy furcsa gyermekkönyvet pillantanak meg. Elmesélte, Olaszországban gyakoriak a pályakezdőknek kiírt nemzetközi irodalmi és rajzpályázatok, és arra buzdított mindenkit, hogy vegyen részt efféléken, mert értékes tapasztalatokat lehet szerezni általuk. Szerinte azok a legsikerültebb illusztrációk, amelyek szavak nélkül is mesélnek.

Szabó T. Anna költőnő, a gyerekolvasók nagy kedvence, nemcsak hogy egyetértett Cantone asszony utóbbi megállapításával, hanem ezt saját területére, a gyermekeknek szánt írásművek világára is kivetítette, és kifejtette, alkotás közben arra törekszik, hogy minél egyszerűbb nyelvezetet használjon, hisz ily módon is el lehet mesélni bonyolult történeteket, csak sokkal könnyebb, élvezetesebb az olvasásuk. Szerinte a legjobb történetek gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt szólnak.

A csupa mosoly Gergely Edóval a kiállító teremben sétálgatva cövekeltünk le röpke beszélgetésre. Az Erdélyből érkezett írónő, mivel maga is gyermeket nevel, egy négyéves kisfiú édesanyja, nemcsak meseíróként, hanem szülőként is otthonosan mozog a gyermekirodalomban. Elmondta, kicsit elkeserítőnek tartja azt a trendet, hogy főként művészkönyveket jelentetnek meg a kiadók gyerekek számára. Ugyanis szerinte a képzőművészet napjainkban nem az egészséget, melegséget, puhaságot képviseli, nem azt, amire egy kisgyerek vágyik, amire igénye van, hanem vagányságra, minél extrémebb megnyilvánulásokra törekszik. Miként saját csemetéjén megfigyelte, egy kisgyerek azt figyeli, hogyan néznek a gyerekrajzok figurái, mi sugárzik a szemükből, kifejez-e valamit az arcuk, akkor is, ha az csupán két pötty és egy karika. Egy szépen illusztrált mesébe bele lehet bújni, mint egy nagy puha paplanba. S ha a rajzoló nem akar minden mozzanatot ábrázolni, hanem hagy elég teret a gyermek fantáziájának, akkor a kis olvasó mellészegődik, s együtt teremtenek, díszítenek.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban a mai nappal bezárólag lezajlott az idei gyermekirodalmi napok, amelynek keretében került sor az Aranyvackor irodalmi és rajzpályázat dijátadójára. A Vackor a jelek szerint mind a zsűrinek, mind a pályázók egy részének keserű szájizt okozott. A zsűri sokkal több és innovativabb anyagra számitott, a pályázók egy része pedig becsapva érezte magát, ugyanis a szervezők félreérthető tartalmú e-mailekkel invitálták őket a dijátadóra, s sokan külföldről utazva Budapestre, csak a helyszinen szembesültek vele, hogy a dijakat bizony mások kapták.A Százhatvan beérkezett pályamunkából mindössze harminchárom rajz árválkodott a pannókon, és a "szegényes" kiállitás mellett a tapintható, rossz hangulat is rányomta bélyegét a rendezvényre. Átgondoltabb, felelősebb szervezői munkát igényelne ez az egyébként jelentős gyermekirodalmi tematikájú kerekasztalokban, szakmai beszélgetésekben, kiállitásokban bővelkedő három nap, hogy valóban elérhesse célját, előbbre vigye a szakmát. 

De tényleg, mintha libazsírral kenegetnék. Egy gyermekrajzpályázat alkotásaiból válogattunk néhányan, versfaragók és mesélők. A kiválasztott rajzokhoz írunk rövidke verset, mesét, ajándékul. Az én egyik kis díjazottam a debreceni Ember Panna lett. Ezen sorokat kaptam a tanítónénijétől:

Nagyon nagy örömet szerzett nekünk a versével. Elolvastuk órán, és egyéb verseket is kerestünk Öntől a neten. Sőt a fotóját is megnéztük. Ez első osztályban nagy boldogság.

Garfield karakterében megtalálható mindaz, ami egy átlagos szerbiai állampolgárt jellemez.

Kedvenc Garfield-idézet: "Jó sok rajzfilmet néztem a tévében, mindent onnan tanultam."

A mai nap jellemzői:

max. négy óra aktív pihenés

legalább ötvenszer köhögtek szemrebbenés nélkül a képembe

három kis pulikutyát árultak a közelemben

pillanatnyilag érthetetlennek tűnik, hogy mások hogyan képesek az ötvenedik ostoba kérdést is higgadtan és mosolyogva megválaszolni

megállapíttatott: a kopasz gumicsirke kenterbe veri a kék, tüskös csipogós labdát

képtelen vagyok a saját gyerekverseimből kipécézni mondjuk öt olyant, amelyekben tuti biztos vagyok

ha lenne egy dzsinnem, most azt kérném tőle, hogy Tarantino Djangója kapja meg a legjobb filmnek járó Oscart, és hogy rittyentsen egy vödör tejszínhabos gesztenyepürét, mármint a dzsinn :)