Interjúk

„A MESE ÖRÖKTŐL FOGVA BENNÜNK ÉL”

JÓDAL RÓZSÁVAL CSÍK MÓNIKA BESZÉLGETETT.

 

A varázsszerkentyű feltalálója

 

Jódal Rózsa írónő, kritikus, szerkesztő tősgyökeres bánáti: Szécsányban született, de a Kossava (viharos szél – a szerk.) Versecre, majd Újvidékre röpítette, ahol azóta is él és alkot. Dolgozott a Jó Pajtás gyermeklap munkatársaként, irodalmi rovatának vezetőjeként, az Újvidéki Rádió dramaturgjaként. Több sorozata jelent meg a vajdasági gyermeklapokban: Hadaró Jutkáról huszonhét évig írt a Jó Pajtásban, Mindenfáj Jánoskáról, valamint Gizi és Gézáról öt-öt évig, Móniról négy, Csilláról pedig három évig publikált a Mézeskalácsban.

 

Két valódi fiúgyermek és egy vágykép-leánygyermek édesanyja, több saját kötet és antológia szerzője, novellát, regényt, mesét, hangjátékot, kritikát ír.

 

A nyolcvanharmadik életévében is lendületes, csillogó szemű, huncut mosolyú Rózsikát – „mindenki nagymamáját” – a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a közelmúltban Magyar Életfa-díjjal tüntette ki. Ennek apropóján beszélgettem vele többek között a gyermekirodalom változásairól, a mesék hatalmáról és a képzelet teremtő erejéről.

 

Meséinek többsége urbánus környezetben játszódik, a modern ember jelenik meg bennük, de népmesei jellegzetességek is színezik őket. Véleménye szerint miért fontos a népi hagyomány beépítése korunk meséibe?

 

A népmese a mag. A magma. Az alap, a kiindulópont. Megkerülhetetlen. Őseink élettapasztalata, öröme, bánata, küzdelmei, nagyra törő vágyai, álmai, kreativitása és határtalan fantáziája tükröződnek benne. Ám mint édes szüleitől a gyermeknek, az írónak is el kell tőle – bizonyos mértékig – távolodnia, és a maga kialakította egyéni világában, stílusában alkotnia. Sosem írtam királykisasszonyos, bugyuta királyokról szóló meséket. (Habár a népmesék bugyuta királyainak érthetően megvolt a funkciójuk: toszaságuk hangsúlyosan emelte ki a népi hős életrevalóságát, eszességét.)

 

Meseszereplői többnyire gyermekek, akik sajátos logikával szemlélik, értelmezik a környezetük történéseit, és saját kisvilágot teremtenek. Ehhez a képzeletüket használják, furcsának tűnő vágyaik, elképzeléseik, ábrándjaik segítségével teszik színessé a szürke hétköznapokat. Tapasztalatai szerint hogyan fogadják a gyerekek az ilyesféle meséket, amelyeknek akár ők maguk is a szereplői lehetnének?

 

Nyilván gyermeke válogatja. Egyéni tapasztalatom az, hogy nagyon is bele tudják magukat élni. A legtöbb gyereknek dús a fantáziája. Persze ha ingergazdag közegben él, ha tápot adnak mohó kíváncsiságának, ha hasonló gondolkodású és érdeklődésű gyermektársakra vagy felnőttekre lel, akkor ez a fantázia egyre jobban kilombosodhat.

 

A gyermek életében nagyon fontos a minden esti mesemondás, felolvasás, majd az értékes irodalom felé való irányítás. A mai városi gyerekek keveset vannak a természetben, kutyán, macskán kívül állatokat többnyire csak az állatkertben vagy filmen láthatnak. Beszorulnak a lakásba, a városok rideg, szürke betonrengetegébe. Ám belső, ösztönös szeretetigényük, kíváncsiságuk és fantáziájuk kiszínezi, megeleveníti a hétköznapi tárgyakat és helyszíneket.

 

Mesevilágot varázsolnak maguk köré. Az egykék, a magányra kényszerülők akár testvért, testvéreket vagy játszópajtásokat is teremthetnek maguknak – a képzelet erejével. Mesélőkedvük sokszor „társművészetekkel” párosul: mesehőseiket rajzban, gyurmában, legókocka-építményekben, rögtönzött monológokban vagy egymásnak, a családnak, ismerősöknek előadott jelenetekben örökítik meg, elevenítik fel.

 

Gyakran felbukkannak a meséiben különböző varázseszközök, csakhogy nem szokványos népmesei tárgyak kerülnek ilyen szerepbe, hanem a korszerű technika eszközei: porszívó, lift, szemüveg… sőt, a Csokinyuszi három kívánsága című mesében megjelenik egy úgynevezett varázsszerkentyű is. Ez utóbbiban az a jó, hogy szinte bármit beleképzelhet az ember. Ha ténylegesen megjelenne Jódal Rózsa varázsszerkentyűje, mire lenne képes?

 

Természetesen mindenre. Minél nagyobb a mesélő vagy a mesehallgató befogadó fantáziája, annál több mindenre, és annál kacifántosabb, meghökkentőbb vagy elkápráztatóbb dolgokra. A porszívó, a lift, a szemüveg, a gördeszka, a fürdőkád, az áruházi automata rakéta stb. pedig eleven példája annak, hogy minden hétköznapi, semmis kis tárgy is megmozgathatja az arra fogékony fantáziát, és eleven mesevilágot varázsolhat a gyerek köré. A mese ugyanis bennünk él. Öröktől fogva.

 

 

Történeteiben viselkedésmintákat mutat be, tanácsokat, utalásokat, figyelmeztetéseket rejt el, a gyermekeket foglalkoztató kérdésekre válaszol a mese nyelvén. Tükröt tart a gyerekek elé. Mennyire tartja fontosnak meseírás esetében az okító szándékot?

 

Hasznosnak és fontosnak tartom, de csak mértékkel és nagyon-nagyon burkolt formában. Ha foglalkozunk a „kisemberekkel”, akkor nem mindegy, hogy jó irányba tereljük-e a figyelmüket, avagy valamely deviancia felé. Manapság sok a csonka család, s a teljes családokban is olyan elfoglalt mindkét dolgozó szülő, hogy alig marad ideje a gyermekét több melegséggel és odafigyeléssel nevelni. Az iskolákban nagy elvárásokat támasztó tanítás folyik, nevelésre alig marad idő. Nem csoda, ha az iskolás gyermekek körében (is) egyre jobban elharapódzik manapság a testi és a szellemi zaklatás, ami az érzékenyebb, sérülékenyebb lelkűeket elzárkózó magányba, apátiába, nem ritkán öngyilkosságba taszítja. A mai meséknek ezt a jelenséget is kompenzálniuk kellene valamiképpen. Mindenesetre többet kellene (gondolatban, feladatként) foglalkozniuk vele, színes, játékos megoldásokat, új, „másfelé terelő” tartalmakat, foglalatosságokat felkínálniuk.

 

 

Mivel nyújthatnak többet a mesék a gyermekolvasóknak az animációkkal, rajzfilmekkel, elektronikus okoseszközökkel szemben?

 

Ó, rengeteggel! A felsoroltak mindent készen, jól megformáltan, agyonszínezve, a technika vívmányaival bőségesen „megpatkolva”, szinte tálcán nyújtanak nekik. A nézők minden szereplőt, helyszínt, cselekvést „látva látnak”. Rádiós múltamból tudom, mennyi többletet nyújt egy-egy mesejáték, hangjáték meghallgatása a felsoroltaknál. A hallgatónak egymagának kell elképzelnie a helyszínt, a szereplők küllemét, jellemét, reagálásainak okait és okozatait, fejleményeit kitalálnia, hallgatás közben kíváncsiságtól felcsigázottan megelőlegeznie a cselekmény ilyen-olyan lehetséges alakulását, pláne a végét. Összehasonlíthatatlanul nagyobb a fantázia „megmozgatására”, serkentésére, fejlesztésére való igénye. S ami pótolhatatlan plusz benne: az együtt játszásra, valósággal az íróval való közös „együtt alkotásra” nyújt lehetőséget. Amit a gyerek később akár tovább is játszhat. Amikor én például Robot Karcsiról írtam gyermekhangjátékot, az akkor óvodás korú Béla fiam – miután időről időre részleteket olvastam fel neki a készülő hangjátékból – kartonból egy robotot kezdett kivágni, összeilleszteni. Ahogy egyre jobban összeállt, kiteljesedett a hangjáték, úgy lett mind tökéletesebb a kartonrobot is. Utóbb már mozgatni tudta a fejét, s a végtagjait, kitámasztva „megállt a lábán”, sőt Béla hangján meg is szólalt!

 

Nemcsak gyerekeknek, hanem kiskamaszoknak is írt/ír, hiszen Hadaró Jutka történeteit akár egy tizenéves lány vaskos naplóregényeként is olvashatjuk. Hogyan viszonyul ehhez az örök kamaszhoz, akinek élettörténetét évtizedeken keresztül alakította, s talán meg is élte? Tekinthető-e szerzői entitásnak?

 

Azt szoktam mondani, hogy nekem két fiam van, Béla és Kálmán, és egy huszonhét éves lányom, Hadaró Jutka. Jutka azonban nem olyan, amilyen én voltam, hanem amilyen szerettem volna lenni. Ő tehát a vágyképem. Én kései egyke voltam. Apai nagyapám már nem élt, mert cukorbajban (az ő életében még nem találták fel az inzulint) viszonylag fiatalon meghalt, a másik három gyors egymásutánban, igaz, már öregkorában, hunyt el. Négyéves koromra nagyszülők nélkül maradtam. A szüleim idősödő, megkeseredett emberek voltak, társaság nélkül éltünk. Hadaró Jutkaként én „szültem” magamnak egy nagy családot három testvérrel, sok unokatestvérrel, rengeteg rokon gyerekkel, baráttal, barátnővel, ismerőssel. Jutkaként életrevaló, kreatív, szervezkedő, mindenre nyitott kisnagylánnyá váltam. Igaz, ehhez hozzásegített, és élményanyaggal is bőségesen ellátott választott életformám, az állandó mozgásban tartó, utazgató, minden iránt érdeklődő, mindenre rákérdező, mindenkivel szóba álló, sokakat szóra bíró újságírás. Ha egy kis, magányos kísérleteibe temetkező laboráns leszek, savanyú, magára maradó vénlány maradok. Hadaró Jutkaként kivirágoztam, magamra találtam. És – nagyon remélem – másoknak, kis olvasóimnak is utat mutattam, követhetőbb életformát kínáltam fel.

 

1999-ben jelent meg a Mindenfáj Jánoska panaszai című meseregénye, amelynek hőse, az óvodás Jánoska végtelenül jópofa, talpraesett, körmönfont kis fickó, aki a felnőtteknek az ő számára nem tetsző dolgai miatt (is) szót emel. Jelmondata lehetne az egyik fejezetből vett idézet: „Rettenetes, mennyire nincs igazság a földön!” Talán Jánoska karakterében érzem leginkább a jó humorú, vicces szerzőt, aki ki-kikacsint a sorok közül. Hogyan született meg ez a kis hős?

 

 

Megszületésekor már kétgyermekes, boldog családanya voltam. Fiatalabb fiam, Kálmán volt akkoriban Jánoska-korú. Ő és sok-sok pajtása – Béla bátyjának is állandóan tettre, kalandra kész baráti körével együtt – ihlette a Mindenfáj Jánoska-meséket.  Habár egyáltalán nem minden konkrét történet esett meg magával Kálmánnal, pajtásai, a Mézeskalács lelkes olvasói mégis őt képzelték el minden leírt esemény hősének. Kálmán panaszkodott is nekem: „Mondd, meddig írod még ezeket a Jánoskákat? Meli (a szomszéd lányunk) állandóan hangosan, már messziről kacarászva Mindenfáj Jánoskának szólítgat. Ha tudni akarod, nagyon elegem van már az egészből!” Számomra viszont jó ötletnek, formának tűnt a gyermektörténetek humoros megformálása, afféle mini-karikírozása, elgondolkodásra késztető visszájára fordítása, és persze az észlelt dolgok bírálata. Jánoska ugyanis sokszor észreveszi a hibákat, hiányosságokat, és a maga módján igazságot szeretne tenni. Akkoriban írtam a Magyar Szóban Így (is) írtok ti címmel szatirikus hangvételű, paródiaízű könyvkritikáimat is. Sokan a „megénekeltek” közül (például Varga Zoltán és Tóth Ferenc) gratuláltak, és azt üzenték, nem sértődtek meg, hiszen éles szemmel vettem észre és emeltem ki munkáikban a jellemzőt, voltak azonban, akik úgy megbántódtak, hogy évekig nem is köszöntek, egyikük pedig négyszemközt elmondta, hogy úgy érezte, a lelkébe tapostam. Hát ezt nem akartam. Egyáltalán nem akartam, úgyhogy felhagytam a sorozat írásával. Jánoska azonban megért öt esztendőt. Utána más témák és formák kezdtek érdekelni, következett a Mézeskalácsban a Gizi és Géza-, majd a Móni- és a Csilla-sorozat.

 

Az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális heti szemléjében rendszeresen jelennek meg könyvismertetői, közöttük alkalmanként kortárs gyerekkönyvekkel is foglalkozik. Emellett nemcsak olvas, hanem rendszeresen ír is gyerekeknek. Mit gondol a mai gyerekirodalomról? Mennyiben változott meg a gyerekekhez/gyerekekről szóló irodalom az elmúlt évtizedek során?

 

Az irodalom mindig is igazodott az olvasók érdeklődési köréhez, befogadóképességéhez, érettségéhez, olvasottságához, életviteléhez, ismeretanyagához és életkörülményeihez. A mai gyermekirodalom mintha – persze csak nagy általánosságban véve – könnyedebb volna, humorosabb, játékosabb, a gyerekeket talán közvetlenebbül, haverkodóbban megszólító, ugyanakkor sokszor üresen csapongó és erőltetetten jópofáskodó, vagy éppen provokáló. Elmélyült, őszintén szóló, belülről fakadó, míves munkák persze továbbra is születnek.

 

Valahogy mégis úgy érzem, a mai gyermekirodalom még mindig keresi a maga jellegzetes, a korszellemet hívebben tükröző egyéni hangját.

 

Egyes vélemények szerint a gyerekkönyveket elsősorban a külcsín, a képanyag „adja el”, mások szerint viszont teret kell hagyni a gyerekeknek ahhoz, hogy az olvasottak képi világát önmaguk teremthessék meg. Az ön könyvei a mai gazdagon megrajzolt, színes gyerekkönyvekhez képest visszafogottabban illusztráltak. Léphaft Pál karikaturista például, akivel többször is együtt dolgoztak, az illusztrációkat mindössze néhány vonallal hozta létre. Az efféle vizuális minimalizmus nézete szerint mennyiben segíti vagy gátolja a mesék befogadását?

 

Minden szöveg egyedi, minden könyvnek mások a kívánalmai. Van, amelyiket „feldobja”, kiteljesíti a gazdagon illusztráltság, s van, amelyiknek jót tesz, ha több teret hagy a gyermeki fantáziának. Legjobb, ha az író és az illusztrátor jól ismeri egymást, a másik elképzeléseit, törekvéseit, ám ez nem mindig „jön össze”.

 

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség idén Magyar Életfa-díjban részesítette Önt. Hogyan fogadta ezt az elismerést, amely irodalmi-szerkesztői munkásságának életműdíjszerű elismerése? Mennyiben érzi hangsúlyosnak a gyermekírói tevékenységet e díjazott életműben?

 

Engem sokáig gyermekírónak tartottak. Amíg gyermeklapnál dolgoztam, és a gyerekeim is kiskorúak voltak, többet is írtam a számukra. Azóta felnőttek a fiaim, az olvasóim, s az én érdeklődési köröm is másfelé orientálódott. Könyveim számát és huszonhét évig írt szerelmetes „folytatásos regényemet”, a Hadaró Jutkát is tekintetbe véve, megjelent írásaimnak a fele szól gyerekekhez és fiatalokhoz, s fele a felnőtt olvasókhoz. Így, két félből állok össze egy egésszé. S jól megvagyunk egymással, kiegészítjük egymást. A díjazók nyilván a teljes munkásságomat vették alapul. S én hálás vagyok a sorsnak, hogy megértem ezt a viszonylag magas kort, a magam szerény lehetőségeihez képest tehettem is a magam területén ezt-azt, s lám, volt, aki ezt értékelte is. Hát nem csodálatos? 

 

Megjelent: igyic.hu/mesecentrum-interjuk/a-mese-oroktol-fogva-bennunk-el.html

Csík Mónika

Aki felhúzott sisakrostéllyal született

 

A „szeretve bíráló” Fekete J. József neve, hangja, írásai három évtizede jelen vannak a vajdasági nyomtatott és elektronikus médiumokban, gazdag pedagógusi, rádiós szerkesztői, kritikusi, szépirodalmi, művelődésszervezői, újságírói pálya áll a háta mögött. Eddigi munkássága elismeréseként a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották (2005), számos irodalmi díjat tudhat magáénak, és a Napleány (2011) mellé az idén új sajtós elismerésben részesült, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete őt választotta az év újságírójává írott sajtó kategóriában. Filmes hasonlattal élve a vajdasági magyar újságírói Oscar mellé megkapta a vajdasági magyar újságírói Arany Glóbuszt is, irodalmi munkásságáért pedig ugyancsak a napokban József Attila-díjjal tüntették ki.

 A népmesék tanúsága szerint a valódi vitéz ismérve, hogy parazsat habzsoló kanca tején nevelkedett. Több évtizedes újságírói tapasztalattal, szakmai elismerésekkel a hátad mögött személyedben vérbeli újságírót ismerhettek meg az olvasók. Esetedben mi volt a „kancatej”, amelynek köszönhetően felvértezetten indulhattál útnak?

– Vértezetem soha nem volt, ma sincs, csak fölhúzott sisakrostélyom. Voltaképpen amiatt lettem újságíró, mert megutáltam az iskolában, ahol tanítottam, azokat a számomra fölös, zömmel adminisztratív föladatokat, amelyek nem az oktatással voltak kapcsolatosak. Megkeresett a hajdani Tájékoztatási Központ főszerkesztője, Aleksandar Štefatić, hogy menjek át a Zombori Rádiót működtető, a Somborske novinet és a Pokret ifjúsági lapot megjelentető zombori kiadóhoz. Nyomban igent mondtam, noha újságírói gyakorlatom nem volt, azt is hittem, hogy lektori munkakörben számítanak rám. Korábban dolgoztam az Új Symposion szerkesztőbizottságában, erről Kartag Nándor akkori munkarészleg-vezető adott tanúsítványt, meg kezdő egyetemista éveimben többször írtam a helyi Dunatáj lapnak, Pastyik László a Hungarológiai Közleményekben jelentetett meg tőlem írást, ennyi volt a tarsolyomban. A fölvételit követően kiderült, mindenes feladat vár rám, írás, fordítás, hangos riportozás, hírolvasás, szerkesztés. Hat hónap múltával megtettek felelős szerkesztővé, ezt a státusomat megtartottam 27 éven át a Zombori Rádióban, amelynek voltam főszerkesztője, műsorigazgatója, igazgatója is. A szakmát magamnak kellett elsajátítanom, illetve az általad említett vértezetet egyedül kovácsoltam, olyan remek újságíró kollégák mellett, mint Tóth László, akitől a műsorszervezés terén is sokat ellestem, aztán Virág István, Pribilla Mátyás, Hajnal Árpád, Kővári Árpád, Zámbó Illés, a Dunatáj gárdája és a megkerülhetetlen Herceg János.

Keszég Károly a Végvári panoptikum című kötetben azt írta a rólad készült karikatúra kíséretéül, hogy északnyugaton, ahonnan még a vadludak is délebbre vándoroltak, behúzódtál a vackodba, s onnan fertőtleníted a kábult magányában fontosnak tűnő Irodalmi életet… Mit jelent számodra ez a vacok, ahonnan – a Magyar Szóban nap mint nap megjelenő írásaid tanúbizonyságaként – mint egy magaslesről, pompásan belátható Nyugat-Bácska?

– A Nyugat-Bácskában születettek közül sokak számára ez a régió és központja, Zombor, maga az otthon, a haza, és ha nem hangzik patetikusan, maga az élet. Hosszan sorolhatnám, de álljon csak itt dr. Silling István, dr. Káich Katalin, Vasagyi Mária és ismét Herceg János neve, ők ugyanígy vélekedtek. Szeretem ezt a várost, mert táplál, szellemileg otthont ad, és itt jön újra képbe a fölhúzott sisakrostély: szembe merek nézni a régió centrumával, ami sajnos magyarságunk perifériájára szorult, a múltban gyökerező szellemi burok – a glaukómával szemben – nem hályogozza szemem, így szembe tudok nézni fogyatékosságaival, hibáival, morális buktatóival, és tapasztalataimat el is merem mondani, le merem írni. Odi et amo – gyűlölöm és szeretem, írta egykoron Catullus, e gondolatot én a szeretve bírálom értelemben tettem magamévá, harmadszor említem: Herceg János írásainak nyomán. Azt, hogy belátom a térséget, csupán az indokolja, hogy 56 éve itt élek, ebből több mint három és fél évtizede íróként, újságíróként nézek szembe a történésekkel. Meg naponta járom a zöldségpiacot – mindenkinek ajánlatos tapasztalat!

A Sikoly folyóiratnak adott interjúdban tavaly arról beszéltél, hogy számos irodalmi entitásod pompásan megfér egymás mellett, alkalmanként bele is lesnek egymás munkájába. Mi a helyzet az író, az irodalomtörténész, a kritikus, a publicista és a Zsebszínház-elnök Fekete J. Józseffel? Ők hogyan osztják be a nap huszonnégy óráját, hogy mindegyikük érvényesülhessen?

– Ha valaki fölhúzott sisakrostéllyal született, nem törődik az érvényesüléssel. Tudós irodalomtörténész kollégám, a Békéscsabán élő Elek Tibor két vastag kötetben is igyekezett kitapogatni az irodalmi érvényesülés keretformáinak dimenzióit, de ezek a dimenziók folyton változnak. Csak egyetlen aspektus: amikor átjöttem a tanügyből az újságírásba, háromszoros, de inkább négyszeres fizetést kaptam kezdőként, igaz, felelős beosztásban. Csakhogy a pedagógus nem felelős beosztású személy lenne? Na, máris nyílik a zsebemben a székely lázmérő, a Nappal és Holddal díszített csontnyeles bicska, ezt újra meg kellene írni, de vissza a kérdésedhez: ha a pénz lenne a mérvadó, már rég visszamentem volna a tanügybe, mert most az anyagiak tekintetében fordított a helyzet. Gondolom, hogy az érvényesülés helyett inkább az érdekel, hogy a bennem működő perszónák miként jutnak szóhoz. Szívósság és kitartás kell hozzá, tudni kell mikor felkelni és lefeküdni, a kettő közti időt tartalmasan eltölteni. Švejk mondta Hašek regényében, a feladatokat el kell végezni, különben csak szaporodnak. Vagy valahogy így. Drága emlékű Deák Ferenc barátom figyelmeztetett gyakorta, hogy két végéről égetem a gyertyát, mármint az életemét. Úgy érzem, csak így teljes, ha megteszem mindazt, amihez kedvem van. Ébredéstől nyugovóig itt állok/ülök remetelakomban, ahová beszüremlik a világ, amire úgy reagálok, ahogy éppen megérintenek az események. Újságíróként, színház vezetőjeként, kritikusként, irodalomtörténészként, magánemberként. A Lemúria-köteteim kapcsán sokakban az a képzet támadt, hogy az elmondott történetek merő képzelgések, fantáziák, kitalációk. Pedig a szövegek minden mondatának betonba ágyazott valóságalapja van. Csak ezeket a mondatokat nem lehetett napilapban, legalábbis nem az ott adott rovatok valamelyikében megírni.

A díjátadást megelőző laudációban Léphaft Pál úgy fogalmazott, hogy a zsurnaliszta utóéletében, leírt szavaiban él, és aki írásában nem hal meg egy kicsit, az másnap csak félrecsúszott nonpareille lesz. Több ezer „kicsiny halállal” a hátad mögött hogyan viszonyulsz a másnapokhoz?

– Kereken 27 évig töltöttem szöveggel a Zombori Rádió műsorát, az utóbbi másfél évtizedben másodmagammal. Ez a gyakorlat és tapasztalat törölte belőlem a Léphaft Pali által olyan plasztikusan megfogalmazott „újságírói másnap” élményét. A rádióban nincs másnap, az adott percben elhangzott szó megmásíthatatlan – gondolok itt az élő adások vitéz újságíróira –, az írott szöveg fölött bár egy ideig lehet gondolkodni, pontosítani, csinosítani. Ezért igyekszem olyan írásokat kiadni a kezem alól, amit mikrofon előtt is bátran elmondanék. Kapaszkodj meg: tanítványaimnak – mert neveltem újságírókat is – mindig azt hajtogattam, olvassák vissza a lektorált szövegüket, meg, ha nagyobb volt a baj, olvassák föl hangosan, mert akkor kibújik a szög a zsákból, tudatosulnak a hibák, ebből tanulhatnak, én viszont eddig soha egyetlen cikkemet, publikációmat, könyvemet nem olvastam el megjelenésüket követően, rádióműsoraimat nem hallgattam vissza. Nem a mindentudó beképzeltségéből fakadón, hanem mert erre valóban nincsen időm, és az alkotónak, így az újságírónak is joga van bakizni. Persze nem túl nagyot.

 

Magyar Szó, 2013 március 17. – www.magyarszo.com/hu/1912/hetvege/93744/Aki-felhúzott-sisakrostéllyal-született.htm