Három szín: piros
a piros lornyonkeret a legszebb,
kiemeli a szemöldök ívét, derűsebb
a nézés, igéző a pillantás málnaszín
műanyaggal keretezve, akár svájci,
pozsgás arcú kislányok régi képeken,
melyeket a zsibárus egy századeleji
rózsafa komód alsó fiókjában tart,
csak egészen különleges kuncsaftokat
környékez meg a fiók tartamával,
olyanokat, akikről többnyire sejthető,
hogy beérnék kevésbé kelendő holmival,
melyek nem túl mutatósak, csupán az
elmúlt évszázad rajtuk hagyott nyoma
kerül pénzbe, szamócaszemekkel hímzett
asztalterítő, téglaszín tubákosszelence,
elcsorbult zárókapoccsal, kajla széllel,
faragott lovaglópálca, keleti selyemlegyező,
képes felén lombok alatt hentergő asszonyok,
kimonójukat lebbenti a szél, kontyuk ében,
szájuk rőt vonalba fut, egészen halvány
mosolyra emlékeztet szájszélük görbülete,
lényük hernyóselyemre festett odaadás,
ez különbözteti meg alapvetően a Keletet
a Nyugattól, az önfeladás, a teljes megadás
képessége, mely átszövi a mindennapokat,
a munkát, a szerelmi aktusokat, talán a
legtitkosabb gondolatokat is, felszabadít,
csak gátakat, korlátokat szabna a végletekben
való gondolkodás, egyébként sem kellene
túlbonyolítani semmit, a legfontosabb
dolgok kifejezésére elegendő egyetlen
szó, mely esszenciája a benne rejlő képnek,
tárgyaink egyben szimbólumok is, ezzel
a vörös tüllrózsával díszített harisnyakötő
például valamelyik francia éjjeli lokál
táncosnőjének combját díszítette, simult
a bársonyos bőrre, kiemelve tónusát,
benne egy buja éjszaka ígéretével,
ebben a harisnyakötőben ott rejlik
egész Párizs, borgőz, dohányfüst,
behűtött pezsgő íze, testes francia
konyak zamata, suttogások, sikolyok,
nyár végi séta a Szajna mellett, és
a zsibárus kérges kezének, fürge
ujjának érintése, mialatt kihalássza
a rózsafa komód alsó fiókjának
mélyéről, benne a csettintése is,
halk, cuppanó hangot hallat, ahogy
szájpadlásához érinti nyelve hegyét,
kimondottan izgalmas, sőt izgató,
hogy a piros lornyonkeret mellé a rózsás
harisnyakötőre esett a vevő választása
Három szín: kék
Juliette Binoche (továbbiakban Zsüli)
egészen kurta cigarettára gyújt rá,
karcsúra és nőiesre, filteres végét
rózsafaszipkába illeszti, becsavarja,
akár igazi dohányszakértők, csukott
szemmel, hátradöntött fejjel tüdőzi
le, csuklója balettmozdulatot idéz,
égszínű szalagot kötött a nyakába,
koktélruhához illőt, topánjával
aprókat koppintgat a zene ütemére,
Zsüli vonzó, Zsüli arcbőrén áttetszenek
halványkék erecskéi, Zsüli rövid,
hullámos hajat visel, pokolian jól
illik a szecessziós enteriőrbe, ahogy
egyik térdét hanyagul átfekteti a
másikon, ötvenes évekbeli dívákat
idéz a mozdulat, ezt a képkockát
ki kellene merevíteni, állóképbe
sűrítve a pillanatot, festői kompozíció,
lány gyöngy fülbevalóval, közben
árad a zene, koppannak az elefántcsont
billentyűk, Rhapsody in Blue, erőtlen
napsugarak porként szitálnak át a redőny
résein, valahonnan óbor illatát hozza
a szél, talán a dombhát szőlői felől,
már szellőztetik a pincék nehézkes
dohszagát, készülődnek a szüretre,
régen teknőkben taposták vérré a
szőlőt, fiatal lányok térdig felemelt
szoknyában lépegettek a duzzadó
szőlőszemeken, combjukról, vádlijuk
hajlatáról csorgott le az édes nedű,
közben kacagtak, hogy rengett belé
keblük halma, ma fém tartályokban
erjed a must, patika-tiszta gépek
végzik a munkát sötétre sült
combok, izmos talpak helyett,
mindez megváltoztatta a bor
filozófiáját, bár a hozzá társítható
jelzők még mindig az erotikus
nőt idézik, a bor tüze a nő tüze,
zamata az ajkak zamata, bársonya
a nő bőrének bársonya, csillogása
delejes, női szemekhez hasonló,
mindannyian a múltba, kissé karcos,
cukros nosztalgiába nyúlunk vissza,
csupasz combú, igéző lányokat
képzelünk el egy palack desszertbort
ízlelgetve, Zsüli ujjai finomak,
zongorabillentyűkre illők,
mutatóujjával körbesimít a kehely
peremén, figyeli, ahogyan sodródik
benne a rozé körbe-körbe, középütt
enyhe örvényt kavar, könnyű függöny
libben, akár egy fátyol, szélcsengő azúr
üvegcseppjei szórják szerteszét a fényt
Három szín: sárga
a napsárga függöny sűrű
ráncokba húzva takarja
el kíváncsi szemek elől
a szoba történéseit, fából
faragott spalettákat váltott
fel, mediterrán, durvára ácsolt
fajtát, mely keresztpántokkal,
kovácsolt sarokvasakkal ősi,
kalóz járta időket idéz, mellőzve
minden esztétikát, csupán a
hasznossága folytán készítették
nehézkesre, rusztikusra, hogy
kiállja a mállasztó tengeri
szelek ostromát, a hegyekből
érkező viharok tombolását,
erős retesszel lehetett zárni
illetéktelen behatolók ellen,
efféle ablaktáblákat már csak
a hegyek kis kunyhóin látni,
melyeket pattintott, sarkos
kövekből raktak, furcsa, ma
már nem használt kötőanyag
tartja össze évszázadok óta
a szépen egymásra illesztett
köveket, kecskéket kötnek ki
kenderkötéllel bejárat mellé a
gazdák, ízletes kecskesajtot
készítenek, a halpiac végében
kapnak helyet az árusok, füles
sajtárok sorjáznak, legyek hada
dong, mimózacsokrok illata vegyül
tej- és halszag egyvelegébe,
ha víz felől fúj a szél, sópermet
hull városra, fákra, járókelőkre,
beivódik a bőr ráncai közé,
itt szélben szárítják ki a sonkát,
hónapok múlva lesz csak ízletes,
a halászok bőre is hasonló,
sós és érdes, asszonyaik száraz
szemmel kémlelik a hullámokat,
sókristály csillan szemük sarkában,
lépteik bizonytalanok, kacsázók,
kérdőjellé görbül hátuk batyuik
bugyra alatt, tüzelőt cipelnek,
vesszőfonású cserépedényekben
hordják haza az ivóvizet, kötényük
zsebében sárgára érlelt kecskesajt,
saláta mellé kínálják, esetleg vékonyra
sütött tojáslepényhez, a forró ételre
reszelik, hogy hálószerűen olvadjon
rá a lepény egész felületére, akkor
jó, ha tocsogós kissé, szinte ragad
a vendég ujjbegyére, utána jobban
csúszik a pálinka, a borókában érlelt
olajbogyószemek, citromfák sora
szegélyezi az apró kerteket, fel
kellett törni a szikla hátát, hogy
megülepedhessen némi termőföld,
néhány salátafejnek, pórénak, kelnek,
az ablakból épp a veteményesre látni,
a telek elbántak a spaletták régi
eresztékeivel, leszerelték végre az
összes ablaktáblát, nem lehetett
aludni a nyikorgásuktól éjjelente,
az új muszlinfüggöny színe a
kelő napot idézi, szárnyszerűen
libben, ahogy alá kap a szél,
a sűrű szöveten át nézve a reggeli
égbolt éppen olyan, mintha
felhőhab-pamacsokat szaggattak
volna nagymama madártejébe
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
Variációk a reggelre IV.
akár, ha ősi bűnöket
mosna a könny, a gyűlölet
tespedt iszap-hordalékát,
felgyülemlett szív-töltetet,
s a szaporán pergő cseppek
apránként oldva a testnek
vétkeit, magukba rejtőn
nyelnék el végleg a múltat,
a szántók pőre ráncait
mélyíti, vájja az égi
könnyeső, hogy reggelre
fényes, gyolcsfehér lélekkel,
hóarccal, parázs szemekkel
keljen a szelídült világ
Variációk a reggelre I.
akár ébredő szeretők
borulnak össze a lombok,
éji nászlepelt csipkézve
hull ki réseik közül a fény,
szárnyak árnyára kunkorít
ívet, porbahullt jeleit
tespedő napoknak a domb
mögül vágtázó nyárvégi szél
Kezek a versben
Az ölbe ejtett kezekről kellene verset írni,
rendezett, rímekbe torkolló, lüktető sorok
sodrára bízni a kezek poétikáját, hagyni,
hogy helyettünk művészi szóképek, találó
hasonlatok meséljenek, és bohókás, vén
festők alaposságával mentsék át szavakká
a képi világból kiragadottat, hogy egyszerre
költészetté váljon mindaz, amit a látvány mögé
rejt a képzelet vagy a pillanat varázsa.
Panta rhei
(r)ejtettél
két-ség-be,
téptél ketté,
hulltam már
szirmonként
ujjaid közül
a porba,
sarjadtam
mágikus szavaid
nyomán, oldódtam
benned – egyben
téged saját-
magamban
feloldva,
folytatódtam, hol
abbahagytál,
váltam véreddé,
feszültem
benned keresztre,
lázadva gyúrtál
újra egésszé,
vájtál ki magadból,
haraptál belőlem –
az ősi tilalmat
feledve