Rádiós jegyzetek
Az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorában kéthetente hallható jegyzeteim tára.
Az első linkje itt.
(1.) Megérett a nyár
Hiába a sajnálkozás, a hű-zés és ó-zás, elröppentek a nyári hónapok, és magukkal vitték a reggeli lustulásokat, a déli hűsöléseket, a vízparti ejtőzéseket, az önfeledt lubickolásokat, a pöttyös strandlabdákat, a csöpögő fagyitölcséreket, a lenge kisszoknyákat, a szünidei trécseléseket. Zökkenünk hát vissza a mindennapokba, bőrünkről eltűnőben a perecbarna szín, fotókba zárt emlékképek formájában idézgetjük fel frissen szerzett élményeinket.
Bár e felvezetőből úgy sejthető, mégsem az őszt szeretném köszönteni, hanem a nyárral foglalkoznék még picit. A kalandossal. A játékossal. A dinnyeérlelővel.
A közelmúltban került kezembe egy vers- és mesegyűjtemény, amelyet a Cerkabella Könyvkiadó az idei ünnepi könyvhétre időzített. Borítóján vérpiros bélű dinnyeszelet, fölötte nagy, színes betűkkel szedve a cím: Érik a nyár.
– Bizony az már megérett – mosolygok, miközben fellapozom a kötetet. Kortárs magyar szerzők tollából született mesék, versek, négy kitűnő magyar gyermekkönyv-illusztrátor rajzaival.
Lovász Andrea szerkesztő igényes válogatást készített. Bár a könyvhéten azt nyilatkozta egy tévéinterjúban, hogy a végeredmény konzervatívabbra sikeredett, mint tervezte, és több lírai szöveg érkezett, mint amit a témától elvárt, mégis elégedett. Ugyanis a végeredmény súlyosabb lett a szó szellemi értelmében.
Ez a súlyosság elsősorban az írásokban felvetett témáknak köszönhető, ugyanis remekül tükrözik, milyen irányba halad, milyen célkitűzések felé tart a kortárs magyar gyermekirodalom.
A szerzők elszakadni látszanak az úgynevezett konzervatív mesehagyományoktól, az írásokban mind kevesebb a népmesei jelleg. Mai nyelvezettel szólnak, mindannyiunk által ismert környezetben játszódnak, hús-vér hősök népesítik be őket.
Máté Angi meséjében a nyár lenge, virágos ruhát ölt, vonatra szál és limonádét kortyol. Mészöly Ágnes olyan gyerekekről mesél, akik elfoglaltság és barátok híján végigunatkozzák a nyarat. Gimesi Dóra krétakirálylányát lemossa az aszfaltról az eső, ezzel megkezdődik kalandos utazása egészen az óceánig. Lackfi János medvéi vízparton rosszalkodva élvezik a nyarat. Zalán Tibor verses meséjében egy kíváncsi csillag és egy kíváncsi sün keveredik kalamajkába. Péterfy Gergely a végtelen emberi gonoszság ellen emel szót. Tandori Dezső medveolimpiára kalauzol. Böszörményi Gyula konok, unalmas, rosszindulatú és besavanyodott emberekről mesél, illetve egy jó boszorkányról, aki elintézi, hogy nyaralni mehessen egy olyan család, akiknek nincs pénzük üdülésre. Balázs Imre Józseftől megtudhatjuk, hogy: A sósperecben az a jó, hogy ropogós a héja. A sós vidékben az a jó, hogy arra járunk néha. Nyulász Péter hősei pedig rájönnek a világ legnagyobb titkára: a nyár nyárfán terem, és amikor beérik, vattacsomók formájában röppen tova.
Lendületes, izgalmas írások sorjáznak a kötet lapjain, gyönyörű, színes illusztrációkkal tarkítva. Akik gyakorta forgatnak kortárs gyerekkiadványokat, azoknak Szalma Edit, Szegedi Katalin, Gyöngyösi Adrienn és Rofusz Kinga illusztrátorok neve ismerősen csenghet, hiszen mindannyian sajátos, jól felismerhető stílusukkal, részletgazdag, játékos, humoros, illetve álomszerű képi világukkal izgalmas arculatot kölcsönöznek egy-egy könyvnek. Jelen esetben az illusztrációk teszik teljessé a kiadvány nyári hangulatát, a meseszerűség, a vakáció és a gyerekkor alaphármasához csatlakozva.
Sikeres, jól működő kezdeményezésnek tűnik tehát neves szerzők és illusztrátorok párosítása. A kiadó immár bevált receptet alkalmazott, hiszen hasonló jellegű téli kiadványuk, Az elfelejtett lények boltja kiváló olvasottsági mutatókat eredményezett. A sikernek persze csak egyik tényezője a „minőségi termék”, esetünkben egy csinos és tartalmas kötet, ahhoz, hogy olvasóra is találjon, kimódolt marketingtevékenység szükségeltetik. Könyvheti jelenlét, bemutatókörút, a legismertebb közösségi oldalakon szervezett „lájkolós nyereményjátékok”, s természetesen médiavisszhang.
Hogy valódi célközönségéhez, a gyerekekhez odatalál-e egy könyv, több tényezőtől is függ. Elsősorban a szülői, pedagógusi szándéktól, valamint a gyerekkönyvtárak hozzáállásától. Nem elég csak beszerezni egy kiadványt, fel kell kelteni iránta az érdeklődést, olvasóközelbe kell juttatni.
A szabadkai Városi Könyvtár gyerekrészlege által szervezett olvasási kvízverseny például üdvözlendő kezdeményezés, hasonlóképp az is, hogy az újvidéki strandon, a híd alatti hűvösben ifjúsági könyvtár működik, ugyanis a fürdőhelyen a Városi Könyvtárnak van kihelyezett fiókja, bőséges kínálattal várva a kis olvasókra.
Hogy egy-egy kisgyerek legemlékezetesebb élményei közé irodalmiak is kerüljenek, az elsősorban rajtunk, felnőtteken múlik.
(2.) Te még olvasol?
Hanganyag linkje itt
A címben foglalt kérdés nem egy nyugdíjasbál büféasztala mellett, sem pedig a hajdúbezegényi hagyományápolók éves közgyűlésének szünetében hangzott el. A fenti kérdés az Olvasás Éjszakájának általam kissé módosított jelmondata. A múlt hét péntekén, azaz szeptember tizenharmadikán vélhetőleg sok könyvbarát viselte Magyarország-szerte, csuklón csüngő szilikonkarkötőre nyomtatva.
Hogy mi is pontosan ez a rendezvény, és miért épp ez a babonás dátum?
A Supka Géza Alapítványt a magyar könyvkiadók és könyvterjesztők hozták létre, azzal a céllal, hogy az olvasásra mint örömforrásra hívja fel a figyelmet. Az alapítvány immár második könyves megmozdulása az Olvasás Éjszakája, amelyet a szervezők a rendkívül sikeresnek bizonyult kezdeményezésnek, a Múzeumok Éjszakájának analógiájára álmodtak meg.
Akik már sodródtak a Múzeumok Éjszakáján hömpölygő tömeggel, akik merültek már el az akkor kínálkozó kulturális sokféleségben, azok sejthetik, miféle rendezvényre számíthatnak, ha azt látják: az Olvasás Éjszakája.
Ez a fesztivál teljesen más karakterű, mint a könyves közösség hagyományos, nagy programsorozatai: az Ünnepi Könyvhét és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Az Olvasás Éjszakája egy hatalmas parti, vagy ha úgy tetszik, egy óriási, éjszakáig pörgő olvasásbuli, írókkal, szórakoztató produkciókkal, középpontban az éjszakával mint témával.
Tizenharmadikán délután három órától jelképesen kitárult hát a magyar fővárosban és több vidéki helyszínen a kezdeményezéshez társult könyvesházak, könyvesboltok, kávéházak kapuja az érdeklődő könyvbarátok előtt, és vicces, meglepő, sőt meghökkentő szerepben fogadták itt az érdeklődőket a résztvevő írók, költők, színészek.
A szervezők ugyanis minden fellépő alkotót arra kértek, készüljenek rövid, nem irodalmi produkcióval is, valami mást csináljanak, mint amit a pódiumon szoktak. Így vállalta Varró Dániel, hogy bárkivel kiáll egy pókerpartira; Simon Márton, hogy erotikus szövegeket olvas fel; Grecsó Krisztián, hogy Kalapos Évával énekel; Fejős Éva, hogy diafelvételekről mesél egy-egy történetet; Cserna-Szabó András, hogy Dragomán Györggyel és Fehér Bélával főz; Jónás Tamás, hogy fagyit árul; Oláh Andrea rádiós műsorvezető, hogy könyvszaglászós játékot vezet; Závada Pál Jadviga-dalokat énekel; és írónő-manökenek vállalták, hogy bemutatják Szilas Rita divattervező ruháit, amelyeken képregények alakjai elevenednek meg.
A két, fiatal írókat tömörítő szervezet, a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör videószkriptek készítésére vállalkozott, azaz, hogy néhány perces könyvtrailerekben hívják fel a figyelmet egy-egy ígéretesnek tűnő friss kötetre.
Mindemellett a könyv- és folyóirat-kultúrához kapcsolódó látványos, zenés programok, interaktív produkciók sokaságán szórakozhatott és művelődhetett a közönség.
Hogy a szórakozás mellett a művelődésre is hangsúlyt fektettek a szervezők, igazolja a fesztivál igazgatójának, Lafferton Kálmánnak, a Supka Géza alapítvány elnökének a fesztivál promóanyagában olvasható meghatározása, miszerint a fesztivál programjában megjelenő népszerű irodalmárok meghívásával, rajongóik megjelenésével olyan befogadói réteg számára hozzák testközelbe a minőségi kultúrát, amely réteg nem vagy csak nehezen találkozna a szellemi élet élvonalának műveivel. Az Olvasás Éjszakája ugyanis a magyar nemzeti írott kultúra szépirodalmi szegmensének ismert és elismert alkotóit hozza kommunikációs helyzetbe a befogadókkal és a leendő befogadókkal. Mivel a rendezvény helyszínei ismert könyvesházak, ezáltal azokra a helyekre csábítják a nagy tömegeket, ahol a fesztivál ideje után is találkozhatnak a magyar írott kultúra műveivel. A helyszínválasztást az indokolja, hogy a közgyűjtemények korlátozott állománygyarapítási forrásai miatt jelenleg a könyvesházak kínálják a friss irodalmi produktumok legszélesebb spektrumát.
Szabó Tibor Benjámin, az Új Könyvpiac felelős szerkesztője két évvel ezelőtt a Magyar Szónak adott interjújában egy akkor frissnek számító felmérésről beszélt, amelyben az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézete a kortárs magyar irodalom társadalmi megítélését igyekezett feltérképezni. Az olvasásszociológiai felmérés lesújtó eredményei szerint a megkérdezettek mindössze négy százaléka tartja vonzó tevékenységnek az olvasást, a megkérdezettek hatvan százaléka egy vagy egyetlenegy könyvet sem olvasott el az elmúlt egy évben. Ráadásul az egy könyvet elolvasottak többsége valamelyik középiskolai kötelező olvasmányt említette. Ők tehát valójában szintén nem olvasók. Az élő irodalom olvasottsága körülbelül egy százalék körül mozog.
Szabó Tibor Benjáminnak az Olvasás Éjszakája projektmenedzsereként most lehetősége nyílott ezen a statisztikai eredményen némiképp módosítani.
Miként sajtónyilatkozataiban kiemelte, szerinte az olvasás ma “nem cool”, nem része az életmódtrendeknek. Az Olvasás Éjszakáját lehetőségnek tartja arra, hogy az emberek meglássák: az olvasás egyáltalán nem poros és unalmas dolog. Idézem: „Olvasni manapság magányos sport, éppen ezért mi egy tömegrendezvényt szervezünk a népszerűsítésére, meg akarjuk mutatni, hogy az írott kultúra közösségi élmény is lehet. Amennyiben egy népszerű szerző valami látványos dolgot művel, azzal felhívhatja a figyelmet saját szövegeire, de az irodalom érdekes oldalára is. Emellett fontos kiemelni, hogy mindez egy könyves környezetben zajlik, rengeteg kötet lesz a helyszíneken, amiket a jelen levő írók, költők dedikálnak”.
Poós Zoltán költő, író sajtónyilatkozatában talán mind a nyolcvan fellépő álláspontját képviselte, amikor kifejtette, véleménye szerint minden olyan fórumnak, amely hozzájárul ahhoz, hogy a könyveket kiszabadítsa a könyvtárak hét tornyából, örülni kell. Az Olvasás Éjszakája pedig remélhetőleg nemcsak kiszabadítja a könyveket, de biztos helyre vezeti azokat: a drága olvasókhoz.
E nemes törekvést vélhetőleg a fesztivál témája is segítette, hiszen péntek tizenharmadika lévén az éjszaka, mint téma, különösen kedélyborzoló és aktuális. Az éjszakának titkai vannak. Ismeretlen állatok ébrednek a kertben, a szoba felé vámpír oson, a telihold fényénél szerelmesek omlanak egymás karjába. Félelmek, álmok, csillaghullás – az éjszaka a lehetetlen megvalósulása. Az Olvasás Éjszakáján kortárs magyar írók mesélték, olvasták, mutatták, mit jelent számukra az éjszaka.
Amikor nem alszol – olvass! – hirdette a fesztiválplakát. A fesztiváli karkötő jelmondatát, immár változatlanul, zárókérdésül tartogattam: Én még olvasok. És te?
(3.) Miša Blam jazzmúzeuma
A hanganyag linkje itt
Az év elején még úgy tűnt, a kultúra minden területén érezhető megszorítások a szerbiai jazzfesztiválok létét is veszélyeztetik. Anyagiak hiányában nemcsak a Kanizsai Jazzfesztivál megszervezése vált kérdésessé, hanem a szabadkai Jazziké is, amelyet nyárelőről szeptemberre odáztak, hátha időközben sikerül előteremteni rá némi pénzmagot, valamint a niši nemzetközi jazzfesztivál szervezői is megkongatták a vészharangot.
Az országos médiavisszhangnak, valamint a szervezők elszántságának köszönhetően végül mégiscsak csurrant-csöppent némi támogatás, s a tervezettnél szerényebb repertoárral ugyan, de a múlt heti Jazzikkel bezárólag rendben lezajlott mindhárom fesztivál.
Nem először köszöntöttek most ínséges idők a szerbiai dzsesszéletre. Mihailo Miša Blam – az ország egyik legismertebb jazzbőgőse, zeneszerző, tanár – végzett ez irányú kutatásokat. A jazz története Szerbiában 1927–1944 című kötetében éppen a szerbiai jazz túlélőerejére és megújulási képességére hívja fel a figyelmet. Mint mondja, a XX.század első felében minden valamire való szórakozóhely rendelkezett saját jazz-zenekarral, s ezt a pezsgést a második világháború sem tudta teljesen elfojtani. A következő évtizedekben is szakfolyóiratok, lemezek jelentek meg, zenekarok működtek, fesztiválok szerveződtek.
Miša Blam nemcsak kutatója és művelője a jazznek, hanem gyűjtője is. A niši jazzfesztivál kísérőprogramjaként a Szalon 77 nevű, gyönyörűen restaurált várépületben a szerbiai jazzhez kötődő relikviáit bocsátotta közszemlére. A kiállított tárgyak között valódi kincsek is rejlettek. Az egyik vitrinben például helyet kapott egy olyan, francia nyelvű, jazz-vonatkozású kötet, amely egy haláltáborban vészelte át a háború borzalmait. Vagy például azon bakelitlemezek egyike, amelyeket az amerikaiak juttattak el a szövetségeseikhez, a helyi rádióállomásoknak szánva őket.
A plakátok, reklámpólók, műsorfüzetek, szóróanyagok mellett eredeti kották, folyóirat-, könyv- és lemezritkaságok is megtalálhatók, valamint híres jazz-zenészek személyes tárgyai, hangszerei. Köztük volt például Duško Gojković első trombitája és Lala Kovačev dobkészlete.
Miša Blam nem véletlenül időzítette kiállításának megnyitását épp a nemzetközi jazzfesztivál idejére, ahogyan helyszínül sem véletlenszerűen választotta a vár szívét. Amellett, hogy a koncertekre igyekvő több ezres tömeg érdeklődésére tartott számot, nem titkolt célja volt, hogy felhívja a közvélemény és a szakma figyelmét annak fontosságára, hogy a szerbiai jazzélethez kapcsolódó tárgyi emlékek végre archívumba kerülhessenek. Miként fogalmazott, saját gyűjteménye csak egy szeletkéje annak a ma még fellelhető emlékanyagnak, amelyet összegyűjtve egységesíteni kellene.
A lemezek, plakátok, kották, folyóiratok, könyvek, hangszerek, hangfelvételek rendszerezése óriási munkát, a gyűjtemény pedig tárhelyet igényelne, így ésszerűnek tűnik a híres zenész elképzelése, miszerint egy jazzmúzeumot kellene alapítani, és szakemberek gondjaira bízni a gyűjtési és rendszerezési tennivalókat. A múzeumnak, elsődleges feladatán túl, műhelymunkáknak is teret kellene biztosítania, valamint koncertszervezési és kiadói tevékenységet is fel kellene vállalnia. Ezáltal európai szintű példát mutathatna ez az ország – vélekedett a kiállítás apropóján adott sajtónyilatkozatában Miša Blam.
Hogy az ötlet támogatókra talál-e, majd elválik. A témával kapcsolatos cikkek webes hozzászólóinak zöme mindenesetre kételkedik benne. Az egyik ilyen bejegyzés szerzője szerint a politikusoknak nem áll érdekükben támogatni a jazzt, hisz ez a zene a határtalanságot jelképezi. A gondolkodó és szabad lelkületű emberek sajátja. Azoké, akiket nehéz tudatlanságban, sötétségben és félelemben tartani. Nehéz uralkodni felettük. A jazz terjedése ennélfogva ellenben áll a politikum érdekeivel.
A névtelen hozzászóló rátapintott a hazai kultúrpolitika rákfenéjére, hiszen nemcsak a jazzrendezvények, hanem a kulturális élet minden szegmense perifériára szorult az állami támogatásokat illetően. Ennek ellenére az idei fesztiváli példák mégis reménykeltők. És most nem a nagy nehezen előteremtett anyagiakra gondolok elsősorban, hanem a fesztiválok közönségére. Arra a sok ezer emberre, akik estéről estére összeverődtek. Közülük is elsősorban az önkéntesekként tevékenykedő, szervező, érdeklődő fiatalokra. Az ő ottlétük az igazolása annak, hogy a Miša Blam-féle ötleteknek van létjogosultságuk.
( 4.) Frida Kahlo élő háza
A hanganyag linkje itt
A múzeumokban, képtárakban tett látogatásaim alkalmával soha nem sikerült átlépni azon a határsávon, amely a kiállított műtárgyak és köztem, a látogató között húzódik. A túlmélretezett terek, a biztonsági vitrinek és üveglapok válaszfala, a teremőrök gyanakvó pillantásai, a látogatók fontoskodó megállapításai meggátolják, hogy fesztelenül, összes érzékszervemmel a kiállított alkotásokra összpontosíthassak. Hogy valamiféle belső beszélgetésbe bonyolódhassunk. A műtárgyak, meg én.
Rengeteg kiállítást végigtalpaltam már, csakhogy ezek szimpla múzeumlátogatásokként sorakoznak az emlékeimben. Afféle „kötelező kultúrkörökként”, amelyekhez nem párosult katartikus élmény. Egészen idén nyárig.
Baráti látogatásra érkeztünk Schwarzwaldba. Karlsruhe és a környező települések építészeti és természeti látványosságainak megtekintése során jutottunk el a baden-badeni Művészeti Múzeumban megrendezett Frida Kahlo-kiállításra.
Az első meglepetés a múzeum bejáratánál ért. A takaros kis lakóháznak tűnő épület egyáltalán nem illett a múzeumokról alkotott sztereotip képembe. Sehol semmi cicoma, hivalkodás, amelyek az érkezőt feszélyezhetnék. A küszöb mellett Frida Kahlo életnagyságú, papírmasé alakja. Mintha vendégek elé sietett volna, mintha ránk várna éppen. A fekete hajú, átható tekintetű, földig érő szoknyát viselő asszony, akár ha egyik önarcképéről lépett volna ki, ott, a napsütötte délelőttben is a magányt és szomorúságot testesítette meg. Emlékszem, diákkoromban, amikor először láttam Frida-portrét, mennyire furcsának találtam az összenőtt szemöldökű, bajuszos, férfias vonásokkal bíró asszonyt, a háttérbe festett, jelképektől hemzsegő világát pedig idegennek éreztem. Most pedig itt állt előttünk Frida Kahlo, betessékelő testtartásba merevítve. Beléptünk hát az ajtón, s mintha időutazáson vettünk volna részt, a művésznő mexikóvárosi otthonában találtuk magunkat. Az óriáskaktuszokkal, maja és azték szobrokkal díszített udvar közepén virágágyások, a kiszögellésekben nádfonatú kerti asztalok, a kőpulton gőzölgő kávé, az olvasózsámolyokon nyitott újságok, láthatatlan hangszórókból szűrődő halk, autentikus zene, szökőkút vizének csobogása. A ház szobái egymásba nyílók. Ügyes kezek úgy alakították ki a pannókból álló falakat, hogy valódi élettér benyomását keltsék. A kifüggesztett festmények kronologikus rendben követték végig a művésznő alkotói korszakait. A képek mellett Frida Kahlo baráti, családi fotói. A teázóasztalkákon, mintha ottfelejtették volna, kézzel írott levelek. A polcokon életrajzi könyvek, albumok. A szobainasokon tehuana népviseleti ruhák, amelyeket, a képek tanúsága szerint, szívesen viselt a művésznő. A szekrényekben fejdíszek, kesztyűk, csecsebecsék.
Megbűvölten indultunk el, ki erre, ki arra, hogy felfedezzük az elénk táruló kisvilágot. Kahlo szinte valamennyi festménye önéletrajzi ihletésű – olvastam egy eligazító cetlin. Nem volt más dolgom hát, hagytam, hogy a képei vezessenek.
Ahogy szemügyre vettem a festményeket, ahogy megcsodáltam a kiállított ruhákat és ékszereket, ahogy lekuporodván átlapoztam a róla szóló kiadványokat, átböngésztem a hozzá kapcsolódó újságkivágásokat, ahogy rájöttem a kiállított tárgyak elhelyezésének sajátos logikájára, ahogy ücsörögtem kicsit a székében – mintha a mindennapjaiba láttam volna bele. Szemérmetlen kukkolóként tanulmányozhattam, rakhattam össze információ-mozaikokra bontott életét. Hogy eldeformálódott lába elkendőzésére viselt földig érő szoknyát, hogy Magyarországról kivándorló nagyapa és spanyol–indián származású édesanya volt a felmenői között, hogy a mexikói kultúrát támogató testület tagjaként hordott népviseletet, hogy gerincsérülése miatt évekig gipszfűzőbe majd tolókocsiba kényszerült, hogy meddősége tönkretette a házasságát, és hogy amputált lábbal, nagybetegen is részt vett politikai megmozdulásokon. Szentül hitte ugyanis, hogy marxista politikai meggyőződése megszabadítja őt és az emberiséget a fájdalomtól.
Akkor, ott, életemben először sikerült átlépnem azt a bizonyos határt. Jelképes otthonában járva, életének lenyomatai között mintha a lényéhez kerültem volna közelebb.
Még ott megfogadtam, hogy hírét viszem annak a csodának, amit a baden-badeni Művészeti Múzeum szakemberei létrehoztak. Annak az úgynevezett „élő háznak”, amely varázslatos atmoszférájával túlmutat a hagyományos értelembe vett tárlat fogalmán.
(5.) Mesetérbe ömlesztett világ
Torok Melinda szabadkai képkiállításához
A hanganyag linkje itt
Ez egy sajátos bújócska. Különös, kétszereplős játék. Inkább érezhető, mint látható a szempilla leheletnyi rezdülése, titok és kellem vegyül, vonz a szemzug hajlatában rejlő sejtelem. Értelmeznéd az érzést, amit kelt a nézés, megfoghatóvá tennéd a pillantásba sűrítettet. Közelítesz. Ahogy fogy alólad az út – távolodik a látvány, és mikorra csak a festőnő sziluettje sejlik, magad is átitatódsz a keretek között feszülő vászon festéktől tocsogó pórusain.
A hátrahagyott formai világból mesetérbe ömlesztett, képi világba csöppensz. Tollal és ecsettel teremtett birodalom ez, valósághű, mégis öntörvényű, melyben átértelmeződnek a hétköznapi élet törvényszerűségei. Környezetünknek a festőnő szeme prizmáján átszűrt, tükröztetett másolata ez, melybe az eredeti világ lényegének kilúgozott, esszenciális elemei mentődnek át, építve eme új világ szerkezetét. A lecsupaszított, körvonal-vázig egyszerűsített alakzatok a rituális-mágikus művészet egyik változatát jelenítik meg, mint sajátos déjá vu-k, a keleti motívum- és formavilágba nyúlnak vissza, mégsem parafrázisok, csupán dialógust teremtenek a hagyománnyal, mesével, képzelettel, csendben polemizálnak, megidéznek egy adott kort, szemléletmódot, életérzést. A képi variációk egy-egy szín gazdag tónusértékeiben tobzódva a fantázia határmezsgyéjére kalauzolnak. Szavak nélkül vallanak, hangok nélkül mesélnek, gesztusok nélkül vezetnek, vizuális metakommunikációval ejtenek rabul.
Az egymásra épített festékrétegek sokdimenziós ábrák hatását keltik, amelyek, nézőponttól függően, folytonos mozgást imitálnak, tágabb értelemben a világ leképeződései, több síkon modellálják annak szerkezetét. A lebegés, hullás, pörgés, fodrozódás, a robbanás momentumával kiegészülve, a mai kor embere létérzésének kivetülései, s egészen az agresszióig fokozódnak. Hátborzongató az erő, amellyel a képek közvetíteni képesek a diszharmóniába váltó harmóniát, azt a megállíthatatlannak tűnő mozgást, amely a lehulló esőcseppek egyhangúságával megy végbe.
Ebben az imbolygó, folyton változó világban talán csak a por az egyedüli állandó. Igaz, a jelenléte állandó mindössze, hisz nyughatatlan mozgásának köszönve a por is része az örök változásnak. Eredet és végkifejlet egy végtelenített körforgásban. A finoman színezett szemcsék az alkotó ars poeticájának, tágabb értelemben a művészet célkitűzésének szimbólumaként a rombolni kell, hogy teremthessünk törekvést körvonalazzák. A formák, anyagok, szituációk pillanatnyi állapotokat rögzítenek, az esemény, a történés háttérbe szorul, egyetlen pillantással átélhető az alkotás egésze.
A művész álmokat, belső érzéseket fejez ki, amelyek meselenyomatokként törnek felszínre, ezért befogadásukhoz elengedhetetlen némi játékosság és intuíció. A látottakat előbb tudjuk megérezni mint megérteni, hisz a műalkotás hordoz magában valami tudatost és tudattalant, lévén, hogy több van benne a művész eredeti célkitűzésénél. A képi jel akkor képes hatni, akkor közvetíthet, ha kommunikációba kezdhet a szemlélővel. Az alkotás egészéhez hozzá kell adódnia az értelmezői képzeletvilágnak és attitűdnek, hogy néző és alkotó együttesen válhasson azon illúzió kellékeivé, mely a mindenkori művészet célkitűzése: megteremteni a valóságot.
(6.) Végtelenné horgolt történetek
A hanganyag linkje itt
A Bridget Jones-, Carrie Bradshaw- és Terézanyu-sztorikban megfogalmazott szingli-létfilozófia egy évtized alatt ugyan túlhaladta önmagát (elkopott a kezdeti varázsa, és az említett emblematikussá vált hölgyek is feladták az emancipált, magányos nő státusát), de ezekből az úgynevezett alapművekből fakadt vadhajtások hihetetlenül túlszaporodtak, roskadoznak tőlük a könyvesboltok polcai, vezetik az olvasottsági toplistákat. A szerzők továbbra is ontják a jól bevált recept alapján kreált csajos történeteket, századszor is lehúzzák róluk ugyanazt a bőrt, és profitálnak, amíg van kinek eladni. A törzsolvasók hada pedig, úgy tűnik, vásárol és kitart.
Tagadhatatlan, hogy ezek a művek napjainkban is népszerűek, a pamlag sarkába vagy egy kényelmes Ikea-karosszékbe szegezik az önmegvalósító, magányos nők százait világszerte, olvasási lázat generálnak, mozikat töltenek meg a filmre vitt adaptációik. Sikerük titka állítólag abban rejlik, hogy a mai nőket érintő és érdeklő kérdéseket boncolgatnak. De mégis művi és álságos az általuk közvetített mondanivaló. Úgy beszélnek az önértékelési zavarral küzdő, a párválasztásban vakvágányra jutott, csetlő-botló, szeretetre és karrierre vágyó nőkről, hogy közben drága parfümökkel telefújt, ruhakölteményektől hemzsegő, pezsgőbuborékok áztatta ál-világba helyezik a szereplőket.
A nők legtöbbjétől távol áll ez a világ, a felvázolt problémák, gondok sem hétköznapiak, és idegenek a megjelenített élethelyzetek, hisz, valljuk be, kicsi az esélye annak, hogy amiatt késsük le a Tenerifére induló gépet, mert kitört a Gucci papucsunk sarka, miközben menekültünk egy hat nyelven beszélő spanyol férfiszépség elől, aki a szerelmével és a sportkocsijával üldöz fél városon át. Mégis csábítóan hatnak ezek az alkotások, hisz álmokkal manipulálnak. Vonzóvá teszik a divatdiktátorok, reklámszakemberek és női magazinok által megteremtett XXI. századi nőideált és annak sajátos, (ál)problémáktól hemzsegő, csillogása miatt mégis irigyelt világát. Céljuk, hogy mindennél jobban vágyjunk a luxusra, a fényűző életre, a reggelihez kaviárra, a D-kosaras melltartóra, arra, hogy trendik legyünk, karcsúak, napbarnítottak, divatosak és irigyeltek, hogy sziporkázóan szellemesek legyünk a leghétköznapibb beszélgetésben is, és hogy mellettünk ébredjen a világ legmegértőbb, legtoleránsabb, legszívdöglesztőbb hímneműje, azt szeretnék elhitetni velünk, hogy ezek a modern nő és a boldog élet ismérvei.
Ha mozgóképes párhuzamot szeretnénk vonni, a dél-amerikai szappanoperákkal rokoníthatnánk leginkább a szinglikönyveket, hisz mindkettő olyan világot teremt, amelybe a nélkülözésben, szürkeségben, ételgőzben, gyereknevelésben, egyszóval a napi taposómalomban megfáradt asszonyok beleálmodhatják magukat. Merthogy mindezek fogyasztói nemcsak az emancipált szinglik, hanem a családi életbe belekényelmesedett feleségek is. Számukra kitörési pontok ezek a sorozatok, könyvek, sajátos menekülési útvonalak, amelyek egy szebb, izgalmasabb világba vezetnek. Olyan közegbe, ahol könnyűszerrel megkülönböztethető a jó a rossztól, ahol a legesendőbb hősnek is van esélye, és ahol bárkire bármikor rátalálhat a nagybetűs SZERELEM. A sematikus alakokkal ráadásul könnyű azonosulni, így a bőrükbe bújva velük együtt élhetők át egzotikus kalandjaik. A végtelen sálként bomló történetek beburkolnak, elandalítanak, az otthonosság, puhaság érzetét keltik, s valamiféle bizonyosságét, hogy ez a kellemetesség még sok-sok epizódon, oldalon át eltart majd, csak tessék másnap, harmadnap is a tévé elé vagy a könyv mellé telepedni.
A táplálkozáskutatók szerint a XX. század legelterjedtebb, legális kábszere a finomított cukor, lévén, hogy rendszeres fogyasztása testi függőséghez vezet. Ennek analógiájára a legelterjedtebb legális lelki kábszerek sorában nyilvánvalóan dobogós hely jutna a szappanoperák mellett a szingliregényeknek is.
(7.) 1 Link
A hanganyag linkje itt
A közelmúltban egy ismeretterjesztő műsorban azt ecsetelték, milyen irányba tartanak korunk számítástechnikai fejlesztőmérnökei, miféle újításokra, csodakütyükre számíthat a fogyasztói társadalom néhány éven belül. Alapvetően persze a vastagabb pénztárcájú nyugati polgárok értendők a vásárlói törzsbázis alatt, hozzánk, keletebbre, néhány év csúszással jutnak majd el az újdonságok, ahogy eddig is, hagyva elegendő időt a felocsúdásra és kuporgatásra.
Az asztali PC-k, tehát a hagyományos értelembe vett számítógépek várható haláláról beszéltek a szakemberek. Elmondásuk szerint a gyártók célja a minél kisebb, kompaktabb, mozgathatóbb, funkcionálisabb és okosabb eszközök kifejlesztése, az úgynevezett ötödik családtagoké.
Az alapnak vehető nyugati családmodell: az apa, anya, gyermek hármasa eddig is a negyedik családtaggal, a televízióval egészült ki, az ötödik pedig várhatóan a legkisebb és legokosabb lesz, ahogy az már a népmesékben is írva vagyon.
Ha hinni lehet a szakemberek óvatos kijelentéseinek, afféle túlfejlesztett, aprócska mobiltelefonok lesznek ezek a szerkentyűk, amelyeket akár a testünkbe is építtethetünk.
Az emberek már most is az okostelefonjukkal ápolnak legintimebb viszonyt, hangzott el az egyik fejlesztőmérnök szájából a mellbevágó megállapítás, bár, ha belegondolunk: mi magunk miféle helyzetekben használjuk mobilunkat, már nem is tűnik túlzónak az úriember kijelentése. Vegyük csak sorra: a telefonunkkal ébredünk, rajta keresztül kommunikálunk hangban és írásban, csatlakozhatunk vele az internetre, alkalmazhatjuk közlekedési navigátorként, jegyzetelhetünk bele, figyelmeztet a fontos dátumokra, zenét hallgathatunk róla, megörökíthetünk általa fontos eseményeket képek és videók formájában, játszhatunk rajta, velünk utazik, még a mellékhelyiségbe, este az ágyba is elkísér. Sokoldalú, nélkülözhetetlen társ. Ha nincs a kezünk ügyében, szorongunk, hisz nélküle félemberek vagyunk. És ekkor még csak a telefonokról beszéltünk. Ha hozzávesszük a számítógépek, táblagépek, laptopok, notebokok, e-bookok napestig sorolható arzenálját, amelyeket szinte minden tevékenységünk során alkalmazunk, rádöbbenünk: hozzájuk idomítjuk az életünket. S miközben seregnyi felhasználói kód birtokában hisszük, ellenőrzésünk alatt tartjuk őket, valójában a kiszolgáltatottjaik vagyunk. Elég egy ügyes kódfeltörő, gépecskéink máris vallanak szokásainkról, tartózkodási helyünkről, üzleti-, egészségügyi- és magánügyeinkről. Az egyirányú függőségi viszony alárendeltjeivé váltunk.
Hogy hová lehet ezt a viszonyt fejleszteni? Miféle pluszszolgáltatás kimódolására képesek a mérnökök? És egyáltalán, módunkban áll-e a zsebünkben, táskánkban lapuló okos kis szörnyetegek hatása alól függetleníteni magunkat, vagy a hetvenes évek Sci-fi-szerzőinek lesz igazuk az intelligens gépek dominanciájával kapcsolatban?
Nemcsak az imént említett tudományos-fantasztikus irodalom művelőit foglalkoztatja a felvetett téma, hanem a különböző művészeti ágak képviselőit is. Ide vágó filmek, képek, színpadi előadások, performanszok készülnek, sőt regénytémaként a szépirodalomba is begyűrűzik. Jake Smiles 1 Link című regénye – amelyet kritikusai pöpec cyberpunk prózának tartanak – az egyik legütősebb antiutópia, amely nyomtatásban megjelent.
A Magvető Kiadó és az Origó internetes portál 2000-ben hirdette meg az első magyar online-regény pályázatot, melynek egyik nyertes alkotása az 1 Link. A szerző neve választott írói álnév, interneten használatos szóval nickname, vagyis becenév, s nemcsak a szerzőnek, hanem a főhős Jake Smilesnak is csupán virtuális identitása ismert. A cyberközegben játszódó regény a lidérces realitás és a sötét képzelet határára kalauzol, ahol az internetes örvény magával rántja a lealjasult emberiséget. A főhős linknek nevezi magát, kapcsolatnak a valós és a virtuális élet között. Bár a valós világ része: munkahelyre jár, megnősül, gyereket nemz, de a társadalmi szerepe ezzel kimerül, életét a virtuális világban éli le, szimbiotikusan rákapcsolódva számítógépére. A neten játszik, bűnözik, harcol, gyilkol, flörtöl, szeretkezik, egy virtuális város lakója, egzisztenciáját is ott építi. Nyelvhasználata a programnyelvhez idomul. Emberi kapcsolatai csökevényesek, képtelen a hagyományos értelembe vett családi életre, a hétköznapi tevékenységek, feladatok frusztrálják, lévén, hogy távol tartják a teremtett világtól, ahol elemében érezheti magát. Jake Smiles bezárkózó, antiszociális lény, álmai netovábbja a jó erős gép és a megfelelő sebességű internetkapcsolat.
Annál izgalmasabb ez az önmagával meghasonlott figura és az ösztönökre leképezett világa, ha figyelembe vesszük, hogy a szerző 2001-ben alkotta meg regényét, a „ruteres internet” korában, amikor mi csupán fontolgatni kezdtük első számítógépünk és mobiltelefonunk beszerzését. Bő tíz év alatt beigazolódott, mennyire valószerű az általa felvázolt regénytér, mennyire hajlunk arra, hogy a főhőséhez hasonló szokásokat felvegyük, akárcsak Smiles, linkesedünk. Hagyjuk magunkat megvezetni a kimódolt reklámkampányok által, és engedelmes fogyasztófalkaként vásároljuk meg az újabbnál újabb technikai csodákat. Intelligens bizgentyűkkel vesszük magunkat körül, birtokukban versenyképesebbnek, hatékonyabbnak, modernebbnek tartjuk magunkat, használatukkal egyre otthonosabb az elektronikus közeg. Ahogy tágul ki előttünk a cybertér, úgy szűkül be párhuzamosan a való világ, és miközben átlépdelünk a kettő határán, magunk sem vesszük észre a rutinná váló tevékenységben rejlő veszélyt. Az elszigetelődést és elembertelenedést.
Az 1 Link nem kínál menekülési alternatívát, csupán közöl. Tükröztet. Főhőse arcunkba löttyinti mindennapjaink mocskát, szenvtelen, kimért. Erről a témáról másként talán nem is lehet. A regény így képes hatni. Így talán hathat. Rábírhat arra, hogy vizsgáljuk felül a virtuális világhoz való viszonyunkat. Ráébreszthet a senki vagyok és a nem vagyok senki közötti különbségre; hogy az a senki, akinek mi hisszük magunkat, legalább van, még ha senki is. Egy ujjlenyomatmentes, helyesen kalibrált, tiszta képernyő tükrében mozgó ábránál mindenesetre több.
(8.) Virágjárás, égcsavargás
Janovics Erika selyemfestmény-kiállításához
A hanganyag linkje itt
Jó elvarázsoltnak lenni, és jó hagyni, hogy elvarázsoljanak. Lekuporodni a langymelegben, nyújtózni picit, és kellemes borzongással figyelni, ahogy megélednek a környező falakon sorjázó képek, ahogy tágulni kezd a keretek közé álmodott világ. Akár ha szirmokból frissen facsarták volna, lüktetnek a színek. Környezetünk tulipánpiros, nárciszsárga, orgonalila, páfrányzöld, nefelejcskék, rózsaszínű cseppekbe sűrűsödik, s itatódik apránként a selyem pórusai közé. Ismerős illatok, formák, ízek mentődnek át e fantázia és ecsetvonások teremtette új közegbe, mely parttalanságával a végtelenség és a szabadság illúzióját kelti. Rugaszkodjunk hát el rögeinktől, hagyjuk hátra színehagyott kisvilágunkat, s szegődjünk a művésznő nyomába.
A festészet és képzelet mezsgyéjére jutunk, selyemre vitt álomdimenzióba, ahol kiterjednek a műalkotások értelmezési lehetőségei. Múlt, jelen és jövő képlékeny határai mosódnak össze, arcok, sorsok bukkannak fel. Kíséreljünk meg a látvány mögé lesni, érjük tetten a titkost, az elrejtettet. Alattunk a föld, fölöttünk az ég, bennünk a létra. Torkunkon nem jön ki hang, de szavak nélkül is érthetünk az ábrák nyelvén. Janovics Erika szárnyak nélkül röpül. Színekbe zárja a világot. A felhők között kalandozik. Hangtalan mesél. Akár a napszítta vásznak szálai, fejtődnek fel a megfestett történetek, amelyek egymásba szálazódva sajátos őstörténetté állnak össze.
A nagy kerek ég pokol és menny között feszül, fénylő halak rajtuk a csillagok. A sámánfa napok óta nem vet árnyékot. Éppen csak sejlik a lebukó napkorong felső íve. A kis bőriszákban apró kavicsok, a szarutégelyben vörös agyag. A szarvashájjal átpuhított, ünnepi öltözék minden darabja előkészítve: a csontokkal díszített csizma, a hét csigolyás kámköntös, a tollakkal ékített szarvasagancs. Hófehérre hántolt fahasábokból épített máglya. Végtagokon pépesített agyagkenet, korommal rajzolva fel az utazni készülők jelei. A félhomályban parányi fényes bogárként hat a tűzkőtől pattanó szikra, a fahasábok alól feltörő láng akár egy nagy, vörös virág. Arcbőrön a Föld, a Víz, a Növények, az Állatok, a Halál, a Körforgás s az Öregisten jele. Minden készen áll a végső átlényegülésre.
A csörgőkkel körített dob a tűzre vetett boróka tisztító füstjébe mártva, a megfeszült bőrre tejből párolt pálinka löttyen, a hangszer is felkészül a mesére. A dob tamtamjára apró lépések zaja, majd egyre vadabb ritmusú tánc a tűz körül. Segítő szellemek hívása. A rejtezés csendesedő szakaszában végre megnyílik a torok, s a dob rajta keresztül belekezdhet az utolsó mesébe. Az abroncs dús lombú erdőről, hajdani fa-létéről, a bőr szarvasként való szökellésről, a fű ízéről, a víz hűséről mesél, majd ősi énekek következnek. A legszebbik utolsó strófájánál suhan a kerecsen szárnycsapása. Hátrahanyatlás. Hangszer és test zsarátra kerül. A kiszabadult lélek oda igyekszik, ahol a Világfa hetedik görbülete átszakítja az aranyeget.
(9.) Emlékfoltozók
A hanganyag linkje itt
Ünnepek tájékán lassul körülöttünk a világ. Több figyelmet szentelünk félbehagyott dolgainknak, összegzünk, lezárunk, fontolgatunk. Az időt is más léptékkel mérjük. Kényelmes karosszékbe huppanva, teát kortyolva magunkra próbálunk figyelni kicsit, megkísérlünk rendet rakni a lélek belső termeiben, hisz képtelenek lennénk a lecsendesülésre, amíg odabenn nagy a zűrzavar. Örömök, kudarcok, bosszúságok, ezernyi hétköznapi nyűg értékelődik át ilyenkor, régmúlt események ötlenek fel. Emlékképeink, akár málladozó falak plakátjai, őrzik múltunk fontos pillanatait. Olykor kopottak, hiányosak, s ahogy rakódnak egymásra új élményeink, a régiek felülíródnak, eltűnnek szép lassan. Hacsak nincs, aki gondjukat viselje. Aki begyűjtse, megfoltozza, újjá varázsolja őket. Hogy szép színesek maradjanak.
Máté Angi Emlékfoltozók című mesekönyvéből megtudjuk, bizony léteznek olyan lények, akik effélével foglalatoskodnak.
Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak: hajnalonta nyitott ablakaik párkányán ülve fütyörésztek, mint a rigók, hálóingben lógatták a lábuk, mint valami unatkozó tündérek, az egyik olyan szőke kislány, akárha fején limonádét hordana, a másik mint egy faodú, olyan barna – kezdi ekképp Máté Angi kis hősnői, a limonádészőke és a faodúbarna tündérrigólányok bemutatását, majd meséről mesére haladva gombolyítja történetük fonalát, egy-egy újabb meghökkentő adalékkal szolgálva a mindennapjaikból. Előkerül egy óriási piros fazék, amelyben a foltozandó emlékeket tartják a lányok, majd a begyűjtött emlékdarabkákat is ebben cipelik haza, hogy padlásukon kuporogva, szapora öltésekkel megfoltozzák az emlékek szövetén tátongó fesléseket. Így kerül egy hangyaboly-folt az öreg tölgyfa emlékére, hogy azontúl fel tudja idézni, milyen volt körülötte a talaj csemete korában; így kerül némi utcai por, és kevéske a házak színéből egy öreg roller hiányos emlékezetére, hogy eszébe juthasson, milyen volt az utca, amelyen először gurultak a kerekei; így kerülnek énekhangok, puhaság és melegség egy kisfiú emlékszövetére, hogy újra fel tudja idézni, hogyan énekelt neki régen a nagymamája. A mindennapi foltozás mellett rengeteg más dologra is jut ideje a tündérrigólányoknak, például megvadult villamoson lovagolnak, labdarózsára tekerik a tincseiket, horgászbottal csiklandozzák a Hold hasát, szájharmonikahanggal röptetik a ruhásszekrényüket, kanálként kavarják a pocsolyát, mérgüket pitypangszáron fújják, erdőt szelídítenek, árvacsalán tengerben hempergőznek, és pillangókkal, őzekkel, kutyákkal, fák ágán tanyázó rókákkal barátkoznak.
A huszonkét, ízesen elmesélt, leheletnyi mélabúval átitatott történeten végighaladva elleshetjük e két különc kis hősnőtől az emlékfoltozás fortélyát, emellett megtanulhatunk tőlük valami fontosat az együttlétről, a magányról, az emberi kapcsolatokról. Merthogy, mint a jó mesék, az Emlékfoltozók történetei sem csak a gyerekekhez, hanem a felnőttekhez is szólnak. Közelebb juthatunk általuk a csodavárás és a csodalátás lényegéhez, ennél pedig, így, ünneptáji elcsendesedéskor, aligha akad fontosabb.