Könyvkritikák

 

Gyökérrel az ég felé Verebes Ernő: Füttyraktár Csík Mónika

 

Csík Mónika

Nagymosás után

„de csak nem tudtam elkezdeni a

sírást, ahogy az eső nem tudta

elkezdeni önmagát”

(Terék Anna)

Terék Anna második, Duna utca című verseskötetében egy vérbeli mosónő igényességével szeretné tisztára súrolni a világot. Elsősorban saját, jól belakott kis világát, az őt körülvevő tereket, múltjának és jelenének fontos állomásait, mindezzel együtt saját magát is. Mosnivaló akad bőven. Városokról, utcákról, épületekről a mindennapok mocskát, a hajból férfiak illatát, a nyakszirt bőréből érintéseket, belülről, a szívtájékról emlékek hordalékát.

Verseiben a szerző úgy kalauzol el bennünket Topolyára, az Adriára, Szabadkára, Isztambulba, Párizsba vagy Pestre, hogy közben szemerkél, szitál, hullik vagy zuhog az eső, s lecsorog a macskakövek közötti lefolyókban mindaz, ami feloldódhatott. A lassú Párizs című versében a szűnni nem akaró eső akár egy óriási égi lavórból ömölne alá, a várost mosdatja „…az utcák szélét mosta, / mosta magával a rongyokat, / az újságokat, a csikkeket / s a csikkek végéről a rúzsnyomokat… próbált lemosdatni rólunk és / a fehér városról mindent, / de semmit sem sikerült lemosnia…”. Ez a kép később, a kötet legsikerültebb, a pesti esőben című záróversében újra visszatér, immár Pestet áztatják, súrolnák tisztára az óriási cseppek, csak itt már csermelyekké, majd hömpölygő áradattá duzzadva mossák tisztára a körutat, a rakpartot, s a testből is feloldják mindazt, ami a bensőt nyomasztja. Amiktől szabadulni kellene, amiket jobb lenne hátrahagyni, vagy csak úgy kisírni. Különböző könnycseppekkel.

A kötetben ugyanis egész könnycsepparzenál említődik. Akár Gombóc Artúr, aki a kerek, lapos, kicsi, nagy, töltött, mogyorós, roppanós és ki tudja, még hányféle csokit tartogat szükség esetére, Annának rövid, hosszú, sós, viszketős és kristályos könnyei is vannak, ha sírni szeretne. Márpedig sírni szeretne, és sír is. Topolyán, Szabadkán, Szarajevóban, Párizsban, Pesten, a villamoson, a Duna-parton, ölelkezéskor, séta közben, levelet olvasva, randi után, egyszóval bárhol, bármikor. Szabadulni szeretne. Félelmektől, múlttól, szeretők emlékétől. Szorongásai, akár a többi korabeli lányé, a gyerekvállaláshoz, az illanó ifjúsághoz, a párválasztáshoz kötődnek („Anya, mi lesz velem, / ha elfogynak a férfiak, / elfogyasztják őket / a nők és a homoszexuálisok…” – a Kunigunda útja), s néhány szerető – a kisbetűs attilák gyűjtőnév alatt – is felbukkan, hogy jelentős vagy kevésbé jelentős nyomokat hagyjon maga után („…mert széppé válhat egy ember / és jaj, nagyon szerethetővé, / annak ellenére, hogy egy / unalmas pöcs…” – gyalog a Thököly úton). A sírás persze nem szükségszerű magatartási forma, hiszen nem egyetlen eszköze a felejtésnek, a belső rend megteremtésének, csupán alternatíva, melyet a szerző a verseket összefűző szálként vezet végig a köteten, s a külső megtisztulás ellentétpárjaként a belső megtisztulást segíti elő.

Azonban nem csak a könnyek és az eső fűzi egybe a kötet verseit, több állandó motívum is fel-felbukkan, és fogózóként, ismétlődő utalásként a folytonosság érzetét kelti, megerősítve az olvasóban az érzést, hogy egyetlen, hosszú, töredékesen elmesélt, de követhető történetet olvas. Történetet, mert Terék Anna verseskönyve verssorokba tördelt történet, a prózához közelebb is áll, mint a hagyományos értelemben vett vershez, és talán éppen emiatt a kényszer, hogy egy szuszra olvassuk végig, mintha csattanót, végkifejletet remélnénk a kötet végén, egy állomást, ahová kifut az eseménysor.

„…Költözés, doboz, pakolás, zsinór, / körbekötni életünket…” – olvasható több versben is ez az ismétlődő két sor, mely alapmotívumként az egész könyvet, sőt Anna költészetét is jellemzi. Az úton levést két ország, két város, két identitás, két szerető, két vers között. A nyugvópont, a bizonyosság keresését, mely nemcsak egyéni, hanem generációs igény is.

A Duna utcában sajátos hangon szólal meg a szerző. Természetes és közvetlen ez a hang, helyenként gyermekien szókimondó. A verseknek épp ez a szókimondás a legnagyobb erényük, ugyanis családtörténetek, gondolatok, lelki vívódások tolmácsolása mellett a környezetünkről, kisvilágunkról is érdekes, találó észrevételeket fogalmaz meg bennük az alkotó („párizsban a metrókocsik / olyan kicsik, / hogy az ember csak egy másik / ember kezébe tud kapaszkodni. / Így kézen fogva utazik / az összes párizsi.” – gyalog a Thököly úton).

S hogy a bő száz oldalon át tartó nagymosás hófehér házakat, rendezett utcákat, fénylő szemet, tiszta arcot, kunkorodó mosolyt eredményezett-e? Nehéz megválaszolni. Ugyanis a kötetzáró biblikus áradásban az emlékek mellett nemcsak a járókelők, egy egész lakodalmas menet, hangszerek és hangjegyek úsznak tova, hanem az idő is ott tempózik, óriási karcsapásokkal. Ennek tudatában pedig tekinthetünk-e megtörténtnek, befejezettnek bármit is?

https://www.kepesifi.com/fex.page:2012-02-09_Nagymosas_utan.xhtml

 

Csík Mónika
Képkockákra bontva a valóságot

Tóth Krisztina: Pixel
Magvető, Budapest, 2011

A fiatal művész arra tette fel az életét, hogy létrehozza a nagy Művet. A végsőt és grandiózust, amely ámulatba ejt mindenkit, s amely méltó arra, hogy kifejezhesse több évtizednyi megfeszített munka, művészi hitvallás s a legfontosabb élettapasztalatok lényegét.
Nap nap után dolgozott hát, térdeplőpárnák sokaságát nyűtte el, s fotósorozattal örökítette meg a Mű formálódásának minden mozzanatát. „…a Mű lényegéhez hozzá tartozott az észrevétlen, fokozatos formálódás. A képzeletében éjjel-nappal maga előtt látta a végső körvonalat, amit meg kellett töltenie színnel és lélegzettel, hogy a kijelölt napon aztán majd azt mondhassa: kész van... Minden elkészült részlet a leendő teljességet előlegezte meg.”
Az alkotás különlegességét az aprólékos részletek rendszere adta, amely a kíváncsi szemlélőnek aligha jelenthetett többet apró mozaikkockáknál, a megragadásához szükségeltetett a rálátás, az „egybefogás” képessége. „A Mű első pillantásra alaktalan halomnak tűnik, szabálytalan domborulatok halmazának. Aztán, ha többször körbejárjuk, lassan, apránként kibontakoznak előttünk a formák. Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.”
Tóth Krisztina mintha Pixel című, legújabb kötete létrehozását dokumentálta volna a fenti történetben, mely a novellafüzér, vagy ahogy ő fogalmaz, a szöveg-test egyik darabja, s a kötet értelmezéséhez szolgáló alapkódokat rejti.
A könyv valódi kis remekmű. Olvasmányos. Pergő. Lebilincselő. Afféle „nem lehet letenni” fajta. Az írónő a tőle megszokott stílusú tárcanovelláknál egy jó nagy lépéssel tovább haladva sajátos teremtéstörténetet hozott létre. A novellák, ahogy a korábbiak is, korunk Magyarországán, főként Budapesten játszódnak, a mindennapok kisembereinek történeteit, szerelmeit, csalódásait, hétköznapjait, világlátását örökítve meg. Alkalmanként azért tesz egy kitérőt a tágabb értelemben vett Európa is, a globalizáció porondjára, a folyton elvágyódó, önkereső emberek olvasztótégelyébe, ahol a sorsok ugyanolyan szomorkásak, mint Magyarországon, talán csak a díszlet más és a lehetőségek kecsegtetőbbek.
A történetek a huszadik század Európájában játszódnak, több emberöltőn át görgetik e térség történelmi eseményeinek hordalékát. Világháborúk, antiszemitizmus, holokauszt, talajvesztettség, ki- és elvándorlás, gyökértelenség, nyelvvesztés, világbavetettség-érzet, globalizáció, vendégmunkás-sors, kisebbségi-lét, romakérdés, a nemi identitás megélésének módozatai, előítéletek és konvenciók, mind-mind izgalmas és fontos téma, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, hiszen meghatározzák a mindennapokat, emberek, családok, generációk sorsát befolyásolják. Beszélni kell róluk, hiszen akkor érthetők meg, akkor dolgozhatók fel igazán. Tóth Krisztina ennek a mestere. A beszédé és a beszéltetésé. Akár egy jó pszichiáter, hagyja, hogy páciensei azaz hősei, végigdőlve egy kényelmes kereveten, az életükről meséljenek, az olvasó pedig, mint egy voajeur, a függöny mögött lapítva issza magába a történeteket, s végigkalandozza a felelevenített színhelyeket a párizsi sikátoroktól a homokos adriai tengerparton át a magyarországi bérlakások körfolyosóiig, csavaroghat lőtéren, temetőben, konferencia-aulában, műteremben, romatelepen, villamos-veszteglőben, egyszóval bárhol, ahová az elbeszélések hősei repítik. Közben még játszhat is. Hisz a szerző nem elégszik meg azzal, hogy szimpla történetekkel ajándékozza meg az olvasót, hanem játékba is invitál. Mintha Tom Tykwer Loláját üldöznénk, úgy eredünk hőseinek nyomába, ő pedig tykweri rugalmassággal kezeli az eseményeket, újabbnál újabb történet-levezetési módozatokat kínál fel, azt sugallva ezzel, hogy a világban minden képlékeny, esetleges, a történések pedig különböző nézőpontokból szemlélve más-más irányt vehetnek, és más-más megítélés alá esnek.
A játéknak azonban a kötet szerkezeti megkomponáltsága is a részét képezi. Emberi testrészeket hív prózába, és úgy alkotja meg a harminc különböző testrész ihlette történetet, hogy mindegyik különálló, teljes egész, ugyanakkor egy nagy mű, a test szerves része is, s csak az egészet egységesen szemlélve válik egyértelművé a részek közötti összefüggés, és nyer értelmet a mű maga. Ehhez azonban kell egy csöppnyi szünet. Néhány lélegzetvétel és a néhány lépés távolságból való szemlélés igénye, képessége. Ahogy a térd történetének művész főhőse, Tóth Krtisztina is egy nagy, komplex alkotás élvezetével ajándékozza meg a játszani szerető olvasót. Olvassuk végig, majd tegyük le a könyvet és hagyjunk kis időt magunknak. Szusszanjunk párat. Néhány lépésnyi távolságról észrevétlenül kezdenek majd összeállni a történet-mozaikkockák, vagy ha úgy tetszik, a csöppnyi, tarka történet-pixelek.

 

(Sikoly folyóirat, 2012)

 

 

 

Csík Mónika: Csodaságok

 

 

 

 

(Máté Angi: Az emlékfoltozók, Magvető, Bp, 2012)

 

 

 

A Magvető Kiadó gondozásában tavaly megjelent Az emlékfoltozók című mesekönyv Máté Angi írónő és Rofusz Kinga képzőművész munkájának remeke. A kiadó e két hölgy párosításával biztosra ment, hisz az IBBY Év Gyerekkönyve díjas Máté Angi, és az IBBY Év Illusztrátora díjas Rofusz Kinga korábbi közös mesekötete, a Kapitány és narancshal sikerrel debütált mind a szakma, mind az olvasók körében. Aki a Kapitány és narancshalat kézbe vette, biztosra veszem, hogy már az első oldalak után elvarázsolódott, és hasonló hatásra lehet számítani az újabb Máté–Rofusz-alkotás lapozgatása során is. A Magvető e kötetben megvalósította a magyar gyermekkönyvkiadók sokat hangoztatott törekvését, hogy szakítva a hagyományos mesekönyvtrendekkel, az „édeskés sablonvilággal”, koncepció-, hangvétel-, nyelvezet- és témaváltással, valamint a képzőművészet és a design tudatosabb, bátrabb alkalmazásával innovatív gyermekkönyveket hozzanak létre. A Pintér József által tervezett Az emlékfoltozók valódi műalkotás, a szokatlan formátumnak, a teljes (sokszor páros) oldalas, színes illusztrációknak köszönhetően pazarul kivitelezett albumra emlékeztet. Kisgyerekeknek szánt, nézegethető, oda-vissza lapozgatható, „nyűhető” könyvek esetében talán túlzás az effajta „elegancia”, hisz használat során óhatatlanul sérülnek a lapok, de ezen kötet esetében indokolt, hisz Rofusz rajzai olyan pompázatosak, hogy nem a mesék kísérői, hanem azokkal egyenrangú, sok esetben előttük járó alkotások, teret igényelnek. Ne lepődjön meg az olvasó, ha arra támad kedve a kötet lapozgatása közben, hogy végigsimítsa minden egyes oldalát, a benne rejlő világ ugyanis olyan borzongatóan különleges, hogy szinte tapinthatóvá válik, magához szippant, nem ereszt. Rofusz Kinga jól ráérzett Máté Angi meséinek hangulatára, sikerült színek és formák nyelvén megfogalmaznia az írások esszenciáját, a LEBEGÉST. Ahogy a történetek pillekönnyű mondatokba fonódva, lazán összeszálazódva, végtelen láncként tekeregnek, úgy a rajzok szereplői is tünde, illanó alakokként lakják be mese és álom határán libegő kisvilágukat.

Hogy kik is az emlékfoltozók? Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak: hajnalonta nyitott ablakaik párkányán ülve fütyörésztek, mint a rigók, hálóingben lógatták a lábuk, mint valami unatkozó tündérek, az egyik olyan szőke kislány, akárha fején limonádét hordana, a másik mint egy faodú, olyan barna – kezdi ekképp Máté Angi kis hősnői, a limonádészőke és a faodúbarna tündérrigólányok bemutatását, majd meséről mesére haladva gombolyítja történetük fonalát, egy-egy újabb meghökkentő adalékkal szolgálva a mindennapjaikból. Előkerül például egy óriási piros fazék, amelyben a foltozandó emlékeket tartják a lányok, majd a begyűjtött emlékdarabkákat is ebben cipelik haza, hogy padlásukon kuporogva, szapora öltésekkel megfoltozzák az emlékek szövetén tátongó fesléseket. Így kerül például egy hangyaboly-folt az öreg tölgyfa emlékére, hogy azontúl fel tudja idézni, milyen volt körülötte a talaj csemete korában; így kerül némi utcai por, és kevéske a házak színéből egy öreg roller hiányos emlékezetére, hogy eszébe juthasson, milyen volt az utca, amelyen először gurultak a kerekei; így kerülnek énekhangok, puhaság és melegség egy kisfiú emlékszövetére, hogy újra fel tudja idézni, hogyan énekelt neki régen a nagymamája. A mindennapi foltozás mellett rengeteg más dologra is jut ideje a tündérrigólányoknak, például megvadult villamoson lovagolnak, labdarózsára tekerik a tincseiket, horgászbottal csiklandozzák a Hold hasát, szájharmonikahanggal röptetik a ruhásszekrényüket, kanálként kavarják a pocsolyát, mérgüket pitypangszáron fújják, erdőt szelídítenek, árvacsalán tengerben hempergőznek, és pillangókkal, őzekkel, kutyákkal, fák ágán tanyázó rókákkal barátkoznak.

A huszonkét, ízesen elmesélt, leheletnyi mélabúval átitatott történeten végighaladva e két különc kis hősnőtől megtanulhatjuk elsajátítani a csodavárás és a csodalátás képességét, valamint az együttlétről, a magányról, s az emberi kapcsolatokról is megtudhatunk tőlük valami fontosat. Merthogy, mint a jó mesék, jelen könyv történetei sem csak a gyerekekhez, hanem a felnőttekhez is szólnak, és amellett, hogy szórakoztatnak, játszva tanítanak.

 

Magyar Szó, 2013. április 18. – www.magyarszo.com/hu/1944/Velemeny_Olvasolampa/95425/Csodas%C3%A1gok.htm

 

 

Csík Mónika

Bús képű lovagja az Időnek

(Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében, zEtna, 2012)

Szögi Csaba két verseskönyv és két regény után Utolsó éjszakánk Velencében címmel lírai kisprózáit rendezte kötetbe. Az írások zöme talán nem ismeretlen az olvasók előtt, korábbi változatait már olvashatták a Magyar Szó Üveggolyó című mellékletében, a napilap Jó reggelt rovatában, valamint a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lapszámaiban. Az átdolgozott írásművek huszonheted magukkal kerültek „egy fedél alá”, s kivétel nélkül arra hivatottak, hogy szerzőjük lírai oldalát mutassák be. A cím alatti műfaj-meghatározás szerint fényképnovellákat olvasunk, egyslukkos fajtát, viszont a rövidke írásokat szinte szétfeszítik a költői képek és lírai futamok, a szerző beszédmódja minnesängerekéhez és trubadúrokéhoz hasonlítható. Ermidsomm éjjelén, Ermidsomm éjjelén négy boszorka száll. Tűzvirág-rejtekén, az eltűnt időben hajnalfényt kaszál. Körbefut az én, körbeszáll az én szerelmem új szikrák tavaszán. Égbe fut a szán, Égbe jut a szán. Vejnemöjnen rénszarvasa, bűvös erőd fejtsd ki menten: szárnyalj szélnél sebesebben, huss!...– kezdődik ekképp a Tánc című alkotás, amely már a prózán túlmutatva nemcsak a lírához, hanem a zenéhez és az önfeledt tánchoz közelít.
Oldalról oldalra haladva élhetünk a gyanúperrel, hogy Szögi Csaba sajátos játékot játszik, kihegyezte pennáját, és beleírta magát néhány novellának álcázott költeménybe. Eltanyázik a sorok között, jókedvében dzsiggel picit, rőfös szakálla balra-jobbra libben, rámás csizmát és rakott szoknyát visel, húzza a lábát mint a sebesült rókák, macilányokkal szemez, remeteként elmélkedik, a kedvesére kacsint, majd a homokpuszta felett elröppen egy távolabbi csalitos felé. Mindeközben hömpölyög a… Mi is? A fényképnovella-vers.
Minden szempillantással megszületik a pillanat, a kép, a költemény. A regös azt festi eléd ékes énekszóval, ami egy-egy pillanatban lelki vagy fizikai retinájára égett – foglalja össze Szögi egy helyütt a kötetben olvasható írások keletkezéstörténetét, utalva egyszersmind arra is, hogy a képet, látványt, pillanatnyi hangulatot megragadó írások mindössze lenyomatok, kivonatai valami mögöttesnek, gyaníthatóan egy komplex szerzői univerzumnak, amelyben helyet kapnak korábbi olvasmányélmények, mítoszok elevenednek meg, garádiccsá válik Weöres létrája, elhervad Radnóti elalvó nyírfaága, Updike horgászni indul, átlibeg szemünk előtt az ómagyar Mária, valaki átír nekünk egy LGT-dalt, talán a szférák felől ősi tamtamok ritmusára árad a zene, felidéződik az Énekek énekének pomagránátja és a következő mondat minden szavába itatódva életre kel Balázs Béla: A bennem nyugvó csend ősibb, mint én magam vagyok, az ő részét képezem, belőle nőttem ki, és csak akkor fáj bennem, ha hűlni kezd, ha már nem figyelek oda rá, ha már nem szólítom, ha elfelejtem a benne lakó angyalt, aki pedig súgna, a legjobb tanácsot adná mindenkoron, amikor szükség van reá.
Az írások tere és ideje megfoghatatlan: Sohaország, Sehol szigete – rejtett belső világ kivetülései. Az íráskényszert kiváltó gondolatfutam meditációhoz hasonlítható, a szerző felkerekedik, megfogalmazása szerint alászáll a katakombák mélyére, megkísérel bepillantani a világ virtuális szeméremajkai közé. Utazása egyfajta zarándoklat. Ezt a hegyedet is megmászom, Isten, meg én, a következőt is! Bejárom összes tájaidat, érinteni, érezni akarok minden szirtet, dombot és lankát a magas Ég alatt, szürcsölni fogok minden hűs forrásból, hogy erőt gyűjtsek a következő csúcs tikkasztó kaptatójához, hol verejtékem a mai utam végén is a Föld arcára csepeg majd, ahogy mögöttem lassan elvérzik a hevesen ziháló alkonyat – fogalmazza meg ekképpen ars poeticáját Szögi Csaba a Zarándoklat című írásában, amelyben kifejti abbeli igényét is, hogy szívesen venné, ha e zarándokút során az olvasó társául szegődne, és felkísérné a következő kaptatókra.
Hogy a vándorlás során történik-e valami említésre méltó? Seregnyi apróság. Az éjszaka duzzadt fekete rózsabimbóvá válik; egy néni hajtja lassan a biciklijét, végig a Mária utcában, a forgalommal szemben; Velence városa az éj nehéz leple alatt buján elterpeszkedik; a Múzsa nyaralni ment, se képeslap, se üzenet; gyanakvóan pislog egy marcona rendőr; az Ige ott lebeg a vizek felett és a Nap duzzogva el. Akik a nagy ívű, fordulatokban gazdag történetek kedvelői, valószínűleg keveslik majd ezen aprócska mozzanatokat, amelyek köré szerveződnek Szögi Csaba keleti szőnyegekhez hasonló, ékes pársorosai, de az ajánlás tanúsága szerint nem is nekik szánta őket a szerző. Hanem a szikrák örököseinek, akik az Idő búsképű lovagja csatlósaiul szegődve minden csúcson új lélekzetet vesznek, és füttyögve indulnak tovább.

 

www.magyarszo.com/hu/1923/Velemeny_Olvasolampa/94405/B%C3%BAs-k%C3%A9p%C5%B1-lovagja-az-Id%C5%91nek.htm#.UVRtu26cjIY.facebook – Magyar Szó, 2013. március 28.

 

Csík Mónika

Sándor Zoltán: Emese

Magyar Szó, Kilátó Könyvek 2., 2006

 

Az Emese szexregény? Olvasható akár annak is. Posztmodern mese? Miért ne. Fordulatokban és akadályokban bővelkedő kalandregény? Teológiai, vallási vagy filozófiai posztulátumokat taglaló spirituális mű? A főhős külső és belső útkeresésének aktusába ágyazódó, precízen kidolgozott lélekábrázolás? Társadalomkritika? Romantikus szerelmi történet? Is-is. Ha akarom, bármelyik.

E regény hagyományos műfajelméleti besorolása gyakorlatilag lehetetlen, hisz a szerző a jellem- és cselekményregény jellegzetességeit ötvözve az elmélyült lélekábrázolás mellett az izgalmas meseszövésre is hangsúlyt helyez, és miközben lírai betéteket, naplórészleteket, elektronikus üzeneteket, blogokat sző a szövegtestbe, esszéisztikus törekvéseinek megvalósításához is teret teremt. „Az a szándékom, hogy regényt írjak. Tökéletes regényt, lélegzetelállító narrációval, a legkülönfélébb tézisek és elméleti betétek nüanszos elemzésével, érdekes szereplőkkel, akik az élet forgatagában, a véletlenek furcsa egymásutánjában különleges szituációkba keverednek. (…) Ez egy love story, csakhogy erre az alapszituációra, kihasználva az irodalmi eszköztár és e fajtalan műfaj számos lehetőségét, rárakosgatok minden mást, ami görbe tükörként híven ábrázolja egy csüggeteg kor téves eszméit és egy lepratelep tévhiteit” – nyújtja be a receptet a szerző, így a lehetséges olvasatok sokféleségének köszönhetően az írói boszorkánykonyhában formálódó, képlékeny regény már önmaga gerjeszti az értelmezéseket.

Bár a fiatal szerző legújabb prózakötetének megírásakor olyan alkotók csapásán indult el, mint Kafka, Beckett, Borges, Hamvas vagy Kirkegaard, önmagán átszűrve, ízlelgetve azok szellemi esszenciáját, és gyakorlott kézzel zsonglőrködik olyan ősi toposzokkal, motívumokkal, mint az utazás, bolyongás, maga az álom vagy a tér és idő relativitása, mindvégig ügyel arra, hogy ezekkel ne csak megjelöljön, hanem sajátos módon közöljön, közvetítsen, csiszolva, finomítva egyéni hangját. Világlátását a bonyolult szerkezet és időtechnika, a különleges atmoszféra, valamint a mesés jellegű képsorok és a közvetlen valóság tudatos vegyítése hivatott tükrözni. „Az életet álommá kell átalakítani, s az álomból valóságot formálni” – e kettős transzformációból eredő bonyolultság nemcsak a szerkezeti megkomponáltságban köszön vissza, feltételezi a térbeli és időbeli síkok struktúrájának megteremtését is. Az író valóság és fikció mezsgyéjén alakítja ki regényének terét, amely az álombéli és teremtett valóságok határainak egybemosásával jöhetett létre. Ez a képlékeny metatér világunk labirintus voltát tükrözi ugyan, mégis ellenpólusa a „cellaszerű élet”-nek: esetlegességével, átjárhatóságával a szabadság lehetőségét kínálja.

„Különös érzésem van, hogy álmokban élek, de a hétköznapi álmodozóval ellentétben én tudom, az álmoknak nem az a szerepük, hogy megvalósuljanak, hanem csupán az, hogy menedéket nyújtsanak” – mondja, miközben kirkegaard-i kiábrándultsággal elemzi az őt körülvető világot, melyben a téridegenség létélménnyé csontosul, s az élhetetlennek érzett valóságból a múltba, az álmokba vagy egy fiktív közegbe (a regénybe) való menekvésre késztet. Ebben a miliőben rakódik össze a történet, fittyet hányva a hagyományos cselekmény logikai és időrendi összefüggéseire.

Központi figurája az Őrült, aki női bugyikra írja a regényét. Mítoszokból, eposzokból, legendákból, lovagregényekből, népmesékből, bibliai, keleti, görög parabolákból és filozófiai eszmefuttatásokból állítja elő az alapanyagot a szerző, s ebből a matériából gyúrja össze sóvárgó, zaklatott, félelmekkel teli, önmagával is meghasonlott hősét, aki folyton keres, bolyong. A mai kor emberének archetípusát.

Az állandó nyugtalanság és keresés mélyáramlata ugyan már jóval az ipari civilizáció megjelenése előtt megszületett, de a nyugati kultúrában eddig még soha nem látott, akut formában csak most jelenik meg, kollektív diszfunkciót eredményezve. Tehát a modern ember alapvető problémájának, a keresés kényszerűségének miértjeit kutatja az író, s a főhős bőrébe bújva járja végig azokat a létsíkokat, ahol ezen okok gyökereit sejti. Fizikai síkon az egyén szabadságkeresése zajlik, amire a transzcendentális régiókban való kiteljesedés és a teremtés vágya indítja. A szabadság az őrültség fogalmával egyenlítődik ki, az őrültség pedig az írással, hisz „írónak lenni valójában az őrültség társadalmilag elfogadott formája”. A szerző különleges, öntükröző-sokszorosító technikával készíti főhősének alteregóit, s helyezi őket a szöveg különböző bugyraiba, hogy az olvasó a regénybéli jelenben, álomban, fikcióban, naplóba merevített múltban vagy a készülő mesterséges közegben, a regénybéli regényben bukkanjon rájuk, teljesen összezavarodva, hogy melyikükkel is van dolga éppen. Ez a talányos bújócska a szabadságkeresés egyik alternatívája, miként az időben való bolyongás is hasonló célt szolgál. A főhősnek is szembesülnie kell korunk emberének alapproblémájával, meg kell értenie, hogy amíg a múlttal való azonosulás vagy a jövőbe irányuló, folyamatos, kényszerű projekció formájában manifesztálódik számára az idő, addig lehetetlen önmagára, tágabb értelemben a szabadságra találnia.

A másik központi szereplő Emese, a főhős ideálja, „a” nő. Emese többarcú figura, értelmezhetőségének sokszerűsége különféle olvasói igénynek kedvez, attól függően, hogy a prózaszinteken futó történeti szálak melyikét ragadjuk meg éppen. Emese alakváltásait követhetjük nyomon fejezetről fejezetre haladva, a hús-vér nő futurisztikus/álombéli mese hősnőjévé, az eredendő női princípium megtestesítőjévé, megfoghatatlan ideává válását. A vele való kiteljesedés, a vele való egyesülés vágya a duálteóriában, a kiegészülés utáni sóvárgásban gyökerezik. Az őstörténet rejtélyes hagyományaiban és az ősvallások titkos rítusaiban felmerülő androgün lény teljességének, egységének, tökéletességének elérése a végső cél, melynek nosztalgiája lázként éget. Ez az egyesülés valósul meg anyagi szinten a szexuális együttlétek során, ugyanakkor az éteri síkon való kiteljesedés a személyiséggé válással azonos, a szó vallásos értelmében is.

Nemcsak egymást hajszoló szerelmesek történetéről van szó tehát, hanem sokkal összetettebb és mélyebb szimbolikáról, amely a férfiúi és a női lélek leheletfinom ábrázolását, a nőiségért való trubadúros rajongást, a teremtés misztériumát, a lét folytonosságát és folytathatóságát, végső soron isten és ember kapcsolatának módozatait vizsgálja, tükrözi, hisz az Emese valójában tükör, melyben önmagával fog szembesülni az olvasó.

www.epa.oszk.hu/00300/00381/00128/csik.htm – Kortárs 52. évf. 7-8. sz. (2008. július-augusztus)

 

 

Tóth Krisztina: Magas labda. Magvető, Budapest 2009; Hazaviszlek, jó?. Magvető, Budapest 2009

A 2009-es minden bizonnyal pirossal jelölt esztendő volt Tóth Krisztina számára, hiszen évértékelés során két kitűnő kötetet is elkönyvelhet. Izgalmas a mélyére nézni ennek a két különböző, mégis összetartozó világnak, és rácsodálkozni, hogy hogyan képesek az egy időben tapasztalt környezeti, társadalmi, nyelvi hatások líra- és prózaként is megfogalmazódni. A szerző mindkettőnek gyakorlott mestere, kötetek, díjak fémjelzik eddigi irodalmi ténykedését. Verseit izgalmas, veretes alkotásokként tartják számon, de hűséges olvasói rendszeresen találkozhatnak különböző lapokban és folyóiratokban tárcanovelláival, publicisztikáival is. Ez utóbbiak kaptak helyet a Hazaviszlek, jó? című kötetben, melynek lírai édestestvére a Magas labda. A kettőt párhuzamosan olvasva kerekedik ki az a jellegzetes tóthkrisztinás szemléletmód, életérzés, mondanivaló, ami magával ragadva továbbolvasásra, oda/visszalapozásra, aláhúzogatásra, bősz jegyzetelésre, bólogatásra és mosolyra késztet.
Tóth Krisztina akár versek nyelvén, akár prózanyelven szólal meg, történeteket ajándékoz, ezáltal az olvasó fogást, kapaszkodót kap, melybe belecsimpaszkodva feltérképezhető, kivesézhető, szétcincálható, apró falatkákként megrágható és megemészthető, egyszóval magunkévá tehető a szöveg, létrejön a kommunikáció. Dino Buzzatira mondták kritikusai, hogy a sajtó berkeiben folytatott tevékenységének köszönhető lényegre törő, letisztult stílusa – amely egyben egyik védjegye is a neves olasznak –, ugyanezen erényt vélem fölfedezni Tóth Krisztina írásaiban is. A mai kor olvasója hírportálokon és hírlapokon edződve pergő, gördülékeny szövegeket szeret habzsolni, fittyet hány a nyelvi és stilisztikai cikornyákra, az informálódni/szórakozni vágyás hajtja, és szeret önmagára, az általa jól ismert és belakott világra ismerni a sorok között. Ehhez partnerül szegődik mellénk a szerzőnő, aki igényes, letisztult, olvasmányos stílussal és nyelvezettel fogalmazza meg a mindannyiunkban felmerülőt, a bennünket körülvevőt. Szavakba ment át tapasztalatokat, gondolatokat, érzéseket. Mert „van a szavak folyása mentén, kell legyen / egy titkos hely, hol ott vár partra dobva / ott áll dombokba gyűrve egy helyen / aminek neve van, de nincs kimondva” – összegez és indokol találóan. Versei a környezetünkről készített pillanatfelvételek. Verslábakba, rímekbe, strófákba szedett couleur locale. Költészete úgy építkezik a magyar vershagyományból, hogy bár felbukkan benne Arany, Lator László, Babits, Ady, Nemes Nagy, Weöres, József Attila, Petri, Füst, Kormos Vas, Kosztolányi, Orbán Ottó, illetve az általuk teremtett/képviselt versvilág és szellemiség, nem szűnik meg mai, aktuális, jellegzetes és egyedi lenni. Mívesség, zeneiség, játékosság, humor – biggyeszthetnénk a kötet verseire védjegyül. „Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr, / seggnek a tanga, combnak a borosta. / Bezár, szorít és szúr mindenfelől, / előbb csak húsba vág, aztán a csontba” – ötvözi ekképp a költészetet a mindennapokkal, de verseibe a fáradtan figyelő szexmunkások, a gépébe új ízt szóró vattacukorárus, a kórusban éneklő mobilok, mint kisvilágunk mindennapi figurái és szimbólumai is helyet kapnak, ahogy a szépen összecsengő sorvégek között a lélek mélyéből fakadó létkérdések is felvetődnek: „Ifjú lelkek bársonytokja / ismétlődő idegenség / mindig más alakját hordja / mindig arcot vált a nemlét”, vagy: jó volna / végre tudni / hova fülel / a lélek folyton / mi elől / kéne futni”.

 A mélyebb, komolyabb témákat feszegető, fajsúlyosabb versek mellett jól megférnek az elődöket aktualizáló hommage-ok, hisz „minden idézet és minden valaminek a medre”, igaz, árnyékukban némiképp háttérbe szorulnak a játékosabbak, könnyedebbek, ámbár talán épp ez a változatosság adja a kötet lendületét. Egyetlen vers azonban önálló kis szigetként emelkedik ki a többi közül: a Kelet-európai triptichon. Ez a kötet legerősebb alkotása, amely (szabadversként) akár helyet kaphatott volna a prózák között is, hiszen a belé sűrített mondanivaló lényegében a Hazaviszlek, jó? történeteinek az esszenciája, különleges kapocsként összeköti a két kötetet. A versben felvetett kérdések nemcsak az egyén, nemcsak a magyar társadalom, hanem egy egész régió sorsára mutatnak rá. „Kelet-Európából jöttem, / (…) Fogaimban amalgámtömést, / szívemben öröklött szorongást hordok. / Angolomat nem értik, / franciámat nem értik, / akcentus nélkül / csak a félelem nyelvét beszélem. // (…) ereimben mérgek keringnek, / (…) szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok” – fogalmazza meg a kelet-európai ember létének ismérveit a szerző, amelyek tovább fokozhatók: „Nevünket / rosszul írják és rosszul ejtik, / de mi készségesen mosolygunk. / A szállodákból elhozzuk a szappant, / az állomásra túl korán megyünk. / (…) Velünk mennek a vonatok rossz irányba, és ha fizetünk, szétgurul az apró. // Határainkon félünk, azokon túl / eltévedünk, de felismerjük egymást. / (…) Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer / ott a bűntudat mikrochipje”. Egy olyan országról és olyan országban írja mindezt, melynek ismeri a „vonatait, sírását, klór egét, / savas esőit, lassú havazását, / túlöltöztetett, sápadt csecsemőit”, de legfőképp a polgárait és a szívükben lakozó félelmeket. Lokális és globális tünetek ezek, melyeket magával hurcol egy egész régió.
Ezek a tájjellegű ízek, érzések, vonások, sorsok épülnek be a Hazaviszlek, jó? meghökkentő, frappáns, szórakoztató történeteibe is, melyek a mindennapokból ellesett vagy kimerevített mozzanatokat, figurákat örökítenek meg, fókuszukban áll a hétköznapi ember, minden gyengeségével és esendőségével. Tehát prózaszinten is izgalmas események peregnek: homokakvárium előtt moziznak a hajléktalanok, felemlítődik a holtan talált, pucér, volt feleség, remetének áll egy sátorlakó, aki zsibbadtra meditálja magát, közben médiasztárrá válik, a szendvicsember és a mozgó jegyárus pogit majszol, közben szerelmi praktikákról beszél, a tetovált könnycseppes lányt fekete farmeres, civilben járó őrangyal gyámolítja, a féllábú Csoszó elveszíti a renoméját, majd újra megtalálja, a nemzetszín csuklópántot viselő, kopaszodó munkás efféle mondatokat kiabál a magyar éterbe, hogy: rohadt zsidó cigány kurva, mocskos pinaszájú, tetves nigger, Únió, meg mi a faszom, a leveleket folyton téves címekre kézbesítő postás szarvasgomba-kereső kutyát vásárol és aranymosókészletről álmodik, végbemennek különféle háztartási parajelenségek, megtudjuk, miről ismerhető fel a felgerjedt férfi, a futógépen izzadó lány Rákóci-túrósról, islerről meg rétesről fantáziál, múmiává avanzsál a csokimikulás, élénk színű labdák hullnak az égből, visszajelölnek egy farkaskutyát, aki ismerősöket keres az iwiwen, emlékképekként sorakoznak fel az űrkutyák, a körmös Laci hajszobrot tervez, befut egy francia levél, a húsipari szakmunkások Finnországban készülnek emlékeket, szerelmet, hazát, nyelvet váltani, Károly bácsi alufóliával béleli ki a kucsmáját az ártó földsugárzások ellen, rövid időre feltűnik Esti Kornél szelleme, Edus meg Sanyika megtanul szárnyak nélkül röpülni, a férfiak szája előtt megfagy a fütty, a kreol Marija belesúgja a magas, szőke, szeplős Jan fülébe, hogy verárjúfrom, az erkély balkonján egy tál kocsonya dermed, Rudi papagáj pedig azt ismételgeti: – Gyere ide, gyere ide! Hazaviszlek, jó? Hazaviszlek, jó?.
Egy különlegesen őszinte, mellbevágó országimázs-leporellóvá fűződnek össze ezek a történetek, melyek a belőlük áradó humor ellenére is keserédes utóízt hagynak az olvasóban. „Üreges botokat pörget a gyorsuló víz, / véletlen sorsokat húz a szemcsés iszapba, / csak a helyük marad, mint könny után a sóíz, / szétrajzó törmelék, minden valakinek az arca” – ekképp vonzza sodró történeteinek szereplőit is a sorok közé Tóth Krisztina, hogy lüktető mondatokba, emlék nélküli hosszú sebhelyekbe forrassza a figurákat, vonásokat, apró eseményeket, kínokat, félelmeket, a mindennapjaink mozaikkockáit, melyek közül némelyiket jó lenne végérvényesen kitörölni, ha azon az égi billentyűzeten lenne delete.

sikoly.zzl.org/?p=697 – SIKOLY online

 

Csík Mónika

Cseppet sem szokványos beszélgetések

Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet.Magvető, Budapest, 2010

Adott két férfi. Az egyikük marosvásárhelyi, erdélyi származású, a másikuk tősgyökeres pesti. Az első Pesten élő erdélyi íróként szereti, ha meghatározzák, bár az irodalmi élet fotográfusként is számon tartja, a másik költő, író, igaz, szívesebben mutatkozik be íróként, lévén, hogy elmondása szerint a költő titulus idegesíti. A két íróember – Bartis Attila és Kemény István – díjak, elismerések, ösztöndíjak, kötetek birtokosai. Alkotótársak. Barátok.

2006-ban felkéri őket Németh Gábor, hogy készítsenek egymással baráti interjúkat a litera irodalmi portál Nagyvizit című rovatába, remélve, hogy a kötetlen beszélgetés során talán közlékenyebbek lesznek, mint vadidegenekkel, s esetleg olyan témák is felmerülnek, amikről egyébként nem lehet beszélni. Amikről hallgatni szokás. Ők ketten, bár tartanak tőle, hogy lehetetlen lesz néhány dologról úgy beszélgetni, hogy egyikőjük se feszengjen az önismétlés miatt, belevágnak az interjúsdiba, még az évben elkészül a néhány tucat kérdést és választ tartalmazó első beszélgetés, a következő évben a második, s ahogy terebélyesedik az elkészült anyag, megszületik az ötlet, hogy néhány bekezdéssel kibővítve, itt-ott pontosítva, kiegészítve, megszerkesztve jelenjék meg kötetbe foglalva is. 2010-ben Amiről lehet címmel jön ki a nyomdából az átdolgozott, végleges változat.

A magyar nyelvterületen tapasztalható olvasói igények tükrében (rövidpróza-, novella-, regény-dominancia) felvethető a kérdés, hogy mekkora fogyasztói sikerre számíthat egy vegytiszta interjúkötet, illetve, hogy milyen olvasói bázist igyekszik megcélozni a kiadó egy ilyen kiadvánnyal. Mielőtt azonban sajnálkozó félmosollyal biccentenénk egyet a kiadó naivnak és elbizakodottnak tűnő vállalkozása előtt, nem árt lélektani szempontból is megvizsgálni a kérdést. Egy fontos tényt ugyanis nem szabad szem elől téveszteni: az ember olthatatlan kíváncsiságát, mellyel a tilosba, a függöny mögé, a rejtettre szeret belesni, apróságokat, személyeset, valami nagyon is emberit megtudni másokról. A televízió és a sajtó igyekszik is a lehetőségeihez mérten kielégíteni célközönségük/olvasótáboruk igényeit (valóság show-k, talk show-k, bulvárlapok), a betűk szerelmeseinek pedig ott sorjáznak polcszámra a celebkötetek, sőt honlapok, blogok kínálják az ismert emberekhez kötődő legkülönfélébb információkat, híreket.

Létezik azonban az átlagnál kissé igényesebb társadalmi/olvasói réteg is, nekik kínálják a késő esti beszélgetős műsorok, folyóiratok, irodalmi/művészeti honlapok a különböző szakemberekkel, művészekkel készített mélyinterjúkat, terjedelmesebb beszélgetéseket, melyekben amellett, hogy számos érdekes téma felmerül, a beszélő is többet ad magából, jobban megnyílik, mint néhány sablonos, futtában odavetett kérdés esetében. Ha sikeres az alanyválasztás, egy-egy ilyen beszélgetés is felveheti a harcot a szépprózával izgalmas meglátások, érvényes gondolatok tekintetében. Elvégre ki ne szeretne bekukkantani például két íróember mindennapjaiba, személyes történeteket hallani tőlük, megtudni a véleményüket közéletről, politikáról, divatról, párkapcsolatról, zenéről… egyszóval meglesni, hogyan gondolkodik, érez, él civilben az, aki helyett eddig csak az alkotásai meséltek. Az Amiről lehetet lapozgatva úgy tűnik, hogy a Magvető jó lóra tett. Sikerült két olyan alkotót „megnyernie”, akik a több mint húszévnyi barátság okán/dacára képesek fogódzókat találni egymás életéhez, és a jól bevált, zsurnálos rutinválaszokon kívül olyasmit is kimondanak, kimondatnak egymással, amelyekről ritkán beszél az ember. Bár a kötet három részre tagolódik, az első beszélgetésben Bartis a kérdező, a másik kettőben pedig Kemény faggatózik, tartalmilag mégsem különül el a beszédfolyam, hisz a kérdező is sokszor mesél, ecsetel, anekdotázik, a szerepek gyakorta átfordulnak, így mindkettejük élettörténete, pályaképe, személyiségjegyei, karakterisztikus vonásai egyaránt kirajzolódnak, a történeteik egymásra épülnek, sőt hangsúlyossá válnak kettejük múltjának érintkezési pontjai is. Felelevenednek például a 80-as évek, a megismerkedés, a barátság kialakulásának évei. Megrajzolódik a Felszabadulás téren ácsorgó két művészlélek figurája, Bartis majdnem két méter magas, vitorlának beillő fülezettel, kalapban, száz évvel ezelőtti holdvilágarccal, mindkettejükön fura nyakkendő, az Ecseri piacon beszerzett zakó, megjelenésük szinte performansz, a csajok zöme megközelíthetetlennek tartja őket, pedig ők semmi másra nem vágynak jobban, mint hogy valaki érdeklődjön irántuk. Irodalmi pályájuk kezdetén állnak ekkor mindketten, Bartis épp hogy megérkezett Marosvásárhelyről, kezd megismerkedni Pesttel, Keményben pedig érlelődni kezd a számára eddig ismeretlen Székelyföld, Erdély iránti kíváncsiság. „Annyira hozzám tartozik, mint mondjuk a nevem. Olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni” – mondja szülőföldjéről Bartis, akinek, miután Pestre költözik, édesapja szülőháza, Szárhegy lesz az erdélyi főhadiszállás, a második otthona. Kemény is Erdély-járóvá válik. „Azon nagyon kevés anyaországiak közé tartozol, akik az erdélyi utazásaikat nem úgy élik meg, mint hazafias kötelességet, nemzetmentő kalandtúrát, hanem mint evidenciát” – mondja neki a barátja, s ő maga is szívesen beszél Erdéllyel való megismerkedéséről: „mintha egyúttal a történelembe is jegyet váltottam volna” – vallja Kemény az első odaútját felidézve. „Mást vártam, mint amit találtam. Amit ott nyolcvankilencben találtam, az a gyerekkorom Magyarországára emlékeztetett.” Otthon éreztem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez. (…) Idealizálom Erdélyt, de jólesik idealizálni, és ad is rá elég okot” – teszi hozzá.

Bartis Pesthez fűződő kapcsolata is meghatározó. „Kilencvenben ez a város maga volt az ígéret földje, és sajnos nagyon nem váltotta be ezt az ígéretet… Egy kiábrándult, tehát kiábrándító város lett, tele képmutatással, nagyzolással, és elfojtott vagy éppen el nem fojtott agresszióval. Egy olyan város, ahol gyakorlatilag rosszul esik kilépnem az utcára.” – meséli mintegy húsz év távlatából, bár mindennek ellenére sem képes Pestet tartósan hátrahagyni. Ingázik választott otthonai, Szárhegy és Pest között, de az igazi otthont jobbára a magyar nyelvben véli megtalálni: „Nem tudom elképzelni, hogy magyar nyelvterületen kívül éljek… Amíg rajtam múlik, itt szeretnék maradni a Kárpát-medencében. Amíg írok, addig mindenképpen. Ezek a határaim.” Az otthonkeresés mellett a szakmai kétely is érintkezési pont kettejüknél, díjaik, sikeres köteteik, elismertségük ellenére is egymás tehetségét, írói kvalitásait helyezik a sajátjuk fölé. „Sokáig ingem-gatyám odaadtam volna egy mondatodért, persze úgy, hogy az mégis egyértelműen az én mondatom legyen” – vallja be Bartis, elmesélve, hogy úgy érzi, a költészettel amiatt hagyott fel, mert megismerte Kemény verseit, és elszégyellte magát saját költeményeit olvasva. „Húsz éve azt érzem, hogy azon kevesek közé tartozol, akiknek az Úristen személyesen nyomta a kezébe a golyóstollat… másrészt senki mást nem ismerek, aki olyan mélységesen rettegne attól, hogy többé egy sort sem tud írni, mint te” – szegezi Kemény mellének a megállapítást, aki válaszképp kifejti, hogy ő pedig Bartist irigyelte, és vele együtt a regényírókat általában, hisz egyik legnagyobb félelme, hogy ő a versek mellett képtelen lenne egy igazi, jó regényt írni. „Két program fut a fejemben ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint egyetlen kettőspontban sem vagyok biztos, a másik szerint írnom kell, mert arra születtem. Mindegy, most már évek óta egészséges, kincstári optimizmus van bennem. Kincstári olyan értelemben is, hogy úgy érzem, van egy kincstáram. Egy írói kincstár. Nem nagy dolgok vannak benne: némi gyakorlat, kevéske élettapasztalat, valamicske önismeret, száztíz magnókazetta, egy kis költői önbizalom, ilyenek” – mondja Kemény. Az idézetben említett magnókazetták a harmadik érintkezési pont jó példái, a vajúdó, pepecselő, elodázó alkotói módszereké. Mindketten tetemes nyersanyagot „tárolnak” eldobozolva, Kemény hangzóanyag formájában pihenteti a majdani nagy családregényhez felhasználható adatokat, történeteket, Bartis pedig, aki az írás mellett évek óta fotózik is, csak digitális képből majdnem 30 000-et őrizget, válogatás, rendszerezés nélkül, fiókokba, padlásra rejtve.

A beszélgetéskötet legnagyobb erőssége azonban – amellett, hogy változatos életutakat bont ki – mégiscsak az, hogy fontos közéleti, irodalmi, kulturális kérdéseket feszeget. Szóba kerül például az aktuálpolitika, a kisebbségi lét kérdése, a nemzetállam fogalma, a román forradalom és a magyarországi rendszerváltás, az ügynöklisták…, ahogy írók és szerzők, kritikusok és kritikai elvárások, maga a nagybetűs Irodalom és annak állapotához kapcsolódó aggályok, olvasói és olvasási szokások is felmerülnek. „Az 1944 utáni magyar irodalom úgy ahogy van, nem tartozik hozzá az általános műveltséghez. (…) Ez egy gazdag irodalmi korszak, és attól tartok, hogy alig fog nyomot hagyni maga után. És így persze én se hagyok. (…) Halhatatlan szeretnék lenni, de nem vagyok telhetetlen: beérném egy kis írói halhatatlansággal is – de ehelyett azt kell látnom, hogy nyomtalanul tűnik el a történelem süllyesztőjében a korszak, amelyben éltem, és hasztalanul termi gyümölcseit a művészeti ág, amit művelek. Magyarán alig olvas valaki. Igen, ez nekem csőd” – fejti ki Kemény István.

Nem hiába kapta a kötet a Wittgenstein-idézetből („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”) származó címet, hisz a seregnyi körüljárt téma és minden igyekezet ellenére is maradnak megválaszolatlan kérdések. Mert tényleg vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. A hallgatás sokszor beszédesebb. Barátság ide, felkérés oda, a bensőt, a lelket feltárni, önmagunkat meghatározni, mondatokba foglalni a legnehezebb. „Ahogy írok, ahogy fényképezek, ahogy kinézek… nem tudom, hogy korszerű-e. Ez a kor különben úgy néz ki, hogy majdnem minden belefér. Bizonyára én is” – kapjuk Bartistól okulásul a leghelyesebbnek tűnő létfilozófiát útravalóul, Kemény pedig ekképp sűríti egybe a beszélgetés velejét: „Nekem nincsenek mentségeim. Nem éltem át a harmincas éveket, nem voltam háborúban, nem voltam komolyan beteg, nem üldöztek politikailag, nem is hittem soha, hogy üldöznek, egészséges vagyok. Megszállottan normális. Belém is építettek-neveltek kötelességtudatot, és használni akarom. Jól el vagyok látva bűntudattal is, meg komplexusokkal, de szerencsére legalább nem vagyok megverve sokfelé ágazó tehetséggel. Nincs más választásom, mint írni.”

Hogy mivel gazdagszik a kötetet végigböngésző olvasó? Két fordulatos élettörténettel, egy barátság kialakulásának és elmélyülésének részleteivel, család-sorsokkal, érdekes meglátásokkal, apró titkokkal, kötetek keletkezéstörténetével, írói alkotó- és hálószobák eseményeivel, izgalmas meglátásokkal politikáról, közéletről, az olvasmányos stílus, a precíz megfogalmazás és a közvetlen hangnem nyújtotta olvasói élménnyel, s egy tapasztalattal, hogy talán nem is kell mindenre rákérdezni, mert nem biztos, hogy a válaszokra mindig elegendőek a szavak.

 

sikoly.zzl.org/?p=937 – Sikoly online